Dr. Bartók Albert: Németek betelepülése a keresztúri evangélikus gyülekezetbe
Az újratelepülés a község teljes pusztulása után a XVIII. század elejétől. B.) németek betelepülése a keresztúri evangélikus gyülekezetbe
“Rákoskeresztúron emberemlékezet óta laktak evangélikusok” - írja Noszkó István lelkész a keresztúri evangélikus egyház történetéről szóló kis munkájában. (Megtalálható a 1elkészi hivatal irattárában). Ugyanott és ugyanő a következőkkel kezdi munkáját: “A rákoskeresztúri evangélikus egyházközségnek 1807-ben történt anyásítása előtti idők eseményeit megírni úgy, hogy a történeti hűségnek megfelelő legyen, bajos, azért, mert semmiféle okmány rendelkezésre nem áll. Az ezen időre vonatkozó egyetlen feljegyzés az, amely az egyház jegyzőkönyvében foglaltatik s melyet néhai Dubovszky Nándor, az egyháznak volt lelkésze 1880.szeptember l0-11-én tartott kánonszerű egyházlátogatások alkalmából mint az egyház történetét jegyzette fel. Ezen feljegyzés szerint - mely hivatkozik az egyházi jegyzőkönyv egy 1807-ból való tótnyelvű feljegyzésére: “Rákoskeresztúron emberemlékezet óta laktak evangélikusok.
A németek (először Steierből és Karintiából) idetelepítésének két okát látom. Az első oka az volt, hogy az ezen a területen volt település Buda visszafoglalásával összefüggésben teljesen kipusztult. Bartók János kedves hívünk és egyházfelügyelőnk nagy szorgalommal kutatott Keresztúr települési története területén. Fia, dr. Bartók Albert ki is adta már 3 kötetét édesapja munkájának (bővítve a maga szorgalmával összegyűjtött anyaggal). Bartók szerint a XVII, században pusztult el teljesen az itteni település, de annyira, hogy még a templomot is lerombolták. A református konventi jegyzőkönyvek szerint 1674-ben Keresztúr református gyülekezet volt: akinek Püspöki János volt a lelkésze, és akit a pozsonyi törvényszék elé idéztek s többé nem tért vissza. Hogy mi történt vele, nem tudjuk. Földváry László “ADALÉKOK a dunamelléki egyházkerület történetéhez” című munkájában foglalkozik a gályarabok sorsával. Említi Püspöki Jánost is, Apostoli András cinkotai lelkész feljegyzéseiben szerepel az, hogy Rákoskeresztúrt Buda visszafoglalása idején saját hadvezetőségünk teljesen megsemmisítette; a lakosok elszéledtek és még a templomot is lerombolták. A község földbirtokosai a XVIII. században elkezdték a parlagon maradó földjeik megmunkálására szlovák telepeseket hozatni és letelepíteni. Keresztúr azonban több munkaerőt igényelt. A második ok: Ausztriában Steierben, Karintiában és Felső-Ausztriában lutheránus “eretnekség“ kapott lábra. A hatóság mindent megtett a lutheranizmus terjedésének elfojtására, de minden erőfeszítése kevés sikerrel járt. A XVII. században úgy igyekeztek segíteni a “baj”-on, hogy hagyták elmenni, kitelepedni a renitenseket. Súlyosabbá lett a helyzet a XVIII. században, az 1750-es években. Különösen az Enns folyó völgye, a Grimming völgyben fekvő Pürg és ennek közelében fekvő Tauplitz volt a lutheránusok fő fészke, az Enns völgyében Steinach és Irdning városkákban is előfordultak lutheránusok. A hatóságok lutheri iratokat (Kis Káté, Biblia stb.) kerestek. Kihallgatásokat tartottak, A gyanúsítottakat a római egyház melletti hitvallásra kötelezték.
Gyakorlat volt az is, bogy a gyanús elemeket ún. “térítő házakba vitték. Két hétig is ott tartották és az “igaz hit”-re való visszatérésre igyekeztek rábírni. (Konversions, vagy Bekehungshaus). Kétes sikereket értek el. Az “eretnekek” száma gyarapodott.
Brandtner közöl teljes terjedelmében egy kihallgatási jegyzőkönyvet, mely alább következik: A később Ikladra került Brunner Mátyás kihallgatási jegyzőkönyve a következőkben íratott Hogy hívják, milyen idős, nős-nőtlen, vallása és hite?
Felelet: Brunner Mátyás, 26 éves, nős, kovács, Santer Mittenbergben, evangélikus.
2. kérdés: Tudja-e miért vasalták meg?
Felelet: Azt hiszi azért, mert a letett hitvallást (esküt) nem tartotta meg, hanem megtörte!
3. kérdés: Mikor tett hitvallást (a római egyház mellett) és esküt?
Felelet: Úrnapjakor lesz egy éve, hogy itt Spitallban a hitvallást letette.
4. kérdés: Mi indította arra, hogy ismét megtagadja?
Felelet: Erősen kételkedik abban, hogy az nem az igazi hit, mert a Szentírással nem egyezik. Nem tud csak 2 vagy 3 szentségben hinni, Nincs tisztítótűz, János azt mondja, hogy Jézus Krisztus vére megtisztít miden bűntől. Nem is egy szín alatt kell a szentséget venni, hanem két szín alatt, ahogy azt Krisztus a tanítványoknak adta. Nem is kíván már visszatérni az egyházba, inkább az életét adja, mintsem hogy az újra megismert hitet elhagyja.
5. kérdés: Milyen hitű a felesége?
Felelet: Mint ő, evangélikus.
6. kérdés: Ki tanította?
Felelet: Már így vette feleségül, hogy ki tanította, nem tudja.
7. kérdés: Hány gyermeke van? Hogyan hívják őket és magával kívánja-e mind vinni?
Felelet: Három gyermeke van, Anna l0 éves, Sündl 4 éves, a legkisebb másfél éves. Egyiket sem szeretné itt hagyni és szeretnék ha elmehetnének.
Ezen és a hasonló módszerek, vegzatúrák ellenére nem fogyott, de nőtt a lutheránusok tábora. Különösen az Enns-völgyi parasztok tömegesen váltak lutheránusokká. A pürgi plébános ugyan így fenyegetőzött: “utolsó csepp vérét is kész odaáldozni azért, hogy a lutheránusok az utolsó betűig kiírtassanak“. Nem maradt más hátra, el kellett hagyni szülőföldjüket, hazájukat.
Természetesen a Steierben és Karintiában végbemenő dolgok nem voltak a bécsi udvarnál sem ismeretlenek. Ugyanekkor Ráday és Podmaniczky ikladi és keresztúri földbirtokosok telepeseket kerestek. E két kívánság találkozott. Tárgyalás után meglett a megegyezés. Jöhettek a feleslegessé váltak, az eretnekek, a hitehagyók a magyarországi birtokokra. Brandtner így írja le a kitelepülést: 1752. június 2-án indult az első csoport Keresztúrra. Körülbelül 30-40 fő. Ebben a csoportban volt a később Ikladra áttelepült Ecker, Krauss, Kzeutzer, Hirn, Strimizer. Ezzel a csoporttal remélték “szanálni” a helyzetet. De már június 25-én azt kellett jelenteniük, hogy a helyzet nem változott és a remélt változás nem következett be. A pürgi parasztok ugyanolyan kemények, mint azelőtt voltak. Július 29-én újabb döntést hoztak további családok Magyarországra való telepítése ügyében. “Elcsábítják a társaikat” - mondották. Kihallgatásuk alkalmából tulajdonukkal és gyermekeikkel szabad elvonulást ígértek.
1752 augusztus 1-én szomorú szívvel indultak el a gyönyörű Tauplitzból Steinach felé, mely az Enns völgyében fekszik és kerületi (járási) székhely volt. Két óra hosszáig tartott ez az út gyalog minden elhozhatóval és természetesen a gyermekekkel. Ezekről a családokról tudunk: Schiemer, Pötsch, Sachtner, Feichtner, Loreser, Lakchner, Holl és Gutershuber. Steinachban találkoztak az Irdning és környékéből valókkal: Mayer (Zelzer), Sauschnelder-Mayer, Brandtner és Fasold. Itt az a meglepetés érte őket, hogy a járási kapitány - semmibe sem véve a kitelepülési engedélyt idevonatkozó pontját - a gyermekeiket nem engedte magukkal vinni. Rettenetes szívszaggató jelenetek játszódtak le. Az asszonyok a gyermekeik és s férjeik kőzött jajveszékelve szaladgáltak, nem tudván választani! A kapitány lábai elé borulva kérlelték embertelen döntésének megváltoztatására. De minden könyörgésükre és sírásukra egy választ kaptak: “Nem elég, hogy magatok robotra mentek, még a gyermekeiteket is szerencsétlenségbe akarjátok dönteni”? A parancs a katonáknak így szólt: Vigyétek a gyermekeket.
Így vették el a következő családok gyermekeit:
Schiemer Tamástól 3, Pötsch Ruprechttől 6, Schiemer Jánostól 3, Sachner Mátyástól 2, Feichter Mártontól 2, Loreser Mártontól 8, Lackner Jánostól 6, Holl Mátyástól l, Mayer Jánostó1 3 gyermeket.
A csoport augusztus 2-án indult Észak-nak a Duna felé, hogy ott hajóra szálljon és hajóval jöjjön Bécsen át Budára; onnan már könnyebb volt az út gyalog Keresztúrra.
Itt jegyzem meg, hogy a gyermekek visszatartása nem volt elszigetelt jelenség. Dr. Dedic grazi kutató is tud ilyen esetekről. Az “udvar” tudtával történtek! A judenburgi kerületi kapitány, Sardi nevű is hasonlóan cselekedett és ezért még dicséretben is részesült. Idézem Dedicet: “A természetes emberi jogok megsértése, semmibevevése és a kivitel nyersesége soha le nem törölhető szégyene Mária Terézia kormányának”.
Magam sokáig abban a hitben voltam, hogy a fentebb vázolt időben és módon történt az első település Keresztúron. Az ezt követőek már nem voltak rendkívüliek. Ebben a hitemben megingatott Bartók Albert munkája. Ő ugyanis azt állította, hogy Rákoskeresztúron német lakossággal csak a hatvanas évektől lehet beszélni. Fontosabb magállapításai: a rákoskeresztúri evagélikusoknak nem lévén lelkészük, a cinkotai evangélikus egyházhoz tartoztak. Viszont a cinkotai egyház anyakönyveiben csak 1757-től találunk keresztúri német lakosságról bejegyzést. Birtokában van olyan nyilatkozatnak Schingler János cinkotai lelkésztől, mely szerint 1756-tól, vagyis településüktől pásztorolta a németeket. Még igen fontos az a körülmény is, hogy csak az 1760-as adóösszeírási jegyzékben szerepelnek németek s azoknak megvan a névsora. Bartók tud arról, hogy 1756 őszén csoport indult el Keresztúrra, de nem ismeri a jövevények névsorát. (Dedic ismeri!) Bartók tud az ún. transmigratio lebonyolítására alakított bizottságról (Directorium in publicis et kameralibus), amelynek egy bizonyos Seeberg volt a vezetője. Ez is azt bizonyította, hogy egy-két csoporttal nem intéződött el az áttelepülés.
Summa: Bartók állítja, hogy Rákoskeresztúr betelepítése 1756-ban kezdődött. “Keresztúr német megtelepítésére vonatkozó minden kétséget kizáró adat a Cseh-Osztrák Udvari Kancellária 1756-ban kibocsátott levele. Ebből úgy értesülünk, hogy voltaképpen az összes kivándorlókat Erdélynek szánták.
Minthogy azonban Erdélyben ez időben pestis tört ki, a kormány nem akarta a kivándorlókat a járvány veszélyének kitenni, ezért úgy döntött, hogy ezeket Magyarországon helyezi el éspedig olyan helységekben, ahol helyben vagy közelben evangélikus templom és egyház van, hogy ott vallásukat szabadon gyakorolhassák. Ez idő alatt intéztek úgy látszik felhívást a magyar földesurakhoz, mely felhívásra jött meg I. Podmaniczky Sándor nyilatkozata. Podmaniczky ígéretet tett, hogy ő a nevezett családokat saját birtokán, Keresztúron (pusztáján), mint amely hely nem messze esik Pesttől és alig fél órai járásra Cinkotától, kívánja elhelyezni, s nekik mind lakóházaik felépítésénél, mind életfenntartásukhoz szükséges dolgok beszerzésénél segítségükre lesz. A Cseh-Osztrák Udvari Kancellária azért felhívja a Helytartótanácsot arra, hogy ezeknek a családoknak megfelelő alkalmas helyen és kellő időben való elhelyezéséről intézkedni tartsák kötelességüknek”.
Bartók szerint 1756-ban érkezők névsorát ő maga az 1760-ik összeírásban találtakból állítja össze.
Karintiaiak: Eder Ignác, Kircher György, Sattler Péter, Hilgartner György, Entzer (Entzig) Jakab, Schwandter (Schwandtner) Márton, Sterer (Steiner) Krisztián.
Steierek: Koth György, Farbacher (Forzbecher) Mihály, Lechner József takácsmester, Pohlhammer Sebestyén, Groffmüller (Grabmüller) György, Reischtaller (Reichenstaller) Mátyás.
Würtembergiek: Reiner Daniel, Guth Fülöp.
Német birodalmi: Koncz (Kunz) Fülöp.
Hogyan áll tehát a betelepülés kérdése?
Mindkét forrás jó. A Brandtner és a Bartók forrás egyáltalán. Brandtner azonban nem érdekelte Keresztúr. Ő lényegében a az Ikladra történt betelepüléssel foglalkozik és abban érdekelt. Az igazságot a már említett Dr. Dedic grazi egyetemi tanár könyvéből tudtam meg. (Dr. Paul Dedic: Die Verpflanzung steierischer Familien nach Ungarn in den Jahren 1752-1765. Buch der deutschen Forschung in Ungarn. Budapest, 194l). Dedic szerint a telepítés több hullámban történt.
1752 június 7. Ebből az alkalomból 12 felnőtt és 3 gyermek jött, 18 gyermeknek otthon kellett maradnia. Ezeknek neveit Brandtner felsorolja (lásd előbb). Ezek nem maradtak Keresztúron, hanem tovább mentek Erdélybe és pedig Szászsebesre! (in dem mühlbacher Stuhl) Hogy miért mentek el, azt ma már nem lehet megállapítani, ha csak valami dokumentum elő nem kerül. Talán nem volt előkészítve a kivándorlás; talán szlovák telepeseket találtak itt és egyedül akartak maradni, vagy a gyönyörű Steier világ után nagyon “lapos” volt a Rákos völgye? Ki tudja. Lényeg az, hogy elmentek.
a Brandtner által ismertetett 30 felnőtt jött és 38 gyermek maradt otthon. A gyermekeket a grazi árvaházban helyezték el, Ezek sem maradtak Keresztúron, hanem Ikladra mentek.
Ugyanazon évben szeptemberben megint jött egy csoport. Ezek október 14-én Erdélybe mentek!
1756 július 29-én indultak s ezek Keresztúrra jöttek.
Íme a családok:
Grabmüller György és neje Ágnes, Lackner Péter nőtlen, Lackner József 2 gyermekkel - a felesége otthon maradt, talán egyéb gyermekeivel - Lechner József és neje Kunigunda 2 gyermek, Miszbrandtner András és neje, Mishbrandtner Bertalan és neje Ursula, Reichenststaller Mátyás és neje, Gerhold György és neje és egy gyermek, Pohlhammer Sebestyén és neje.
Most már teljesen összeáll a település képe. Igaz Noszkó István azon állítása, hogy az 1757. esztendő döntő fontosságú a gyülekezet szempontjából. Igaz Brandtner állítása, hogy már 1732-ben megindult errefelé a kitelepítés, csak további sorsukkal nem foglalkozik, t.i., hogy nem maradtak itt; végül teljesen helytálló Bartók János minden megállapítása, amelyekre magyarországi kutatása nyomán jutott el. Könyvének 170 és kk. lapjain közölt cinkotai bejegyzések is megkapták az időbeli helyüket a gyülekezet történetében. Így érthető Noszkó Istvánnak a nyilvánvalóan egyházi forrásból - talán az általam elolvasni és megfejteni nem tudott tót ás német szövegből vette - azon közlése, hogy az itt maradtak - és ez mutatta, hogy a IV. település tagjai, vagy azok javarésze már itteni honos lett, Mária Terézia engedélyére hivatkozva a meglévő gyermekeik nevelésére, ill., taníttatására egy Feldbett nevű obsitos őrmestert fogadtak. Ez a “preceptor” kb. 13-16 évig dolgozott itt, amikor is a gyülekezetet újabb megpróbáltatás érte.(Erről majd alább).
Dedic szerint a IV. telepítést továbbiak követték.
A későbbi települések fő úti célja: Iklad. Úgy látszik, hogy a Galga völgyében - eleinte tiszta német településen - a Rádayak birtokán jól érezhették magukat az idetelepültek, és békeségük is volt - nem úgy, mint Keresztúron, amint ezt a későbbiekben majd látni fogjuk. 1759, 1765, 1768. években jönnek újabb telepesek. Juthatott belőlük Keresztúrra is és Hartára is. Teljesen helyes Bartóknak az a megállapítása, hogy a német telepeseknél ugyanazt a mozgalmas életet találjuk, mint a szlovák telepeseknél. Ha nem voltak megelégedve helyükkel, minthogy szabad költözködési joggal bírtak, kiki ment magágak jobb helyet keresni. Ment Ikladra, de főleg Erdélybe, s bizonyára jutott belőlük Hartára is.
Van feljegyzés arról, hogy Mária Terézia 1763 október 22-én kelt határozatával elrendelte, hogy a követező Karintiából kivándorolni akaró személyek a Podmaniczkyak keresztúri birtokára mehetnek:
Patsching Mátyás és Fia Tamás
Unterzuacher Péter és ennek felesége, Mária
Trumpold Ágnes
Plasser Péter
Sassler Simon és felesége Erzsébet (Himmelbergből)
Prugger Tamás vagy Millegger
Sassler Leonard S. Simon fia Sebastian, Georg, Erzsébet, Kungunda, Simon
Mónika az ifj.S Simon felesége Magdaléna, Barbara, Mária, Jakab, Valentin
Lassin Tamás
E 24 személy Klagenfurton át Radkersburgig (a régi magyar határon a Mura völgyében van), onnan Rákoskeresztúrig szállíttatott, mégpedig 3 egylovas kocsin.
Az előbbi adatok Brandtner Páltól származnak. Ugyancsak tőle vettem, hogy 1758 január 25-én Brandtner József a klagenfurti toloncházból feleségével Brunner Máriával kilenced magával Keresztúrra lett küldve, rendes útlevéllel. A család később Ikladra és Erdélybe származott el. De itt maradt Csabán az unoka, Brandtner János, aki 1799-ben született. Csabán 1830 körül megvette a ma is üzemelő malmot. Sokáig “Brandtner malom“-nak hívták. Ennek leszármazottai Kispestre kerültek. Egyik Brandtner városi főjegyzőségre vitte. A családi sírbolt a kispesti öreg temetőben található.
Az elsők között került Keresztúrra a Schleckmann család, illetve két Schleckmann fiú és egy leány: Johann Gustav, Johann Friedrich és Mária Johanna. Ezeknek szülei: Schleckmann Mátyás és Reusch Julianna voltak. A badeni Eichtersheimből valók.
Újból azzal találkozunk, hogy a már megindult telepítésnek híre mehetett és több-felöl érkeztek ide - most már talán nem csupán elüldözöttek, de nagyobb kenyeret kereső németek is. Ebben a kérdésben nem Bartókkal van kis differenciám, hanem az akkori cinkotai lelkésszel. T.i. 1759.január 22-én Mária Johanna férjhez ment - a cinkotai esketési bejegyzés szerint Guth Fülöphöz, aki Würtembergből! Nordheim nevű faluból szakadt ide! A menyasszony “Eisesheim“ nevű községből származik, amely 8 órai járásra van Heilbronttól (Bartók 171. o.). A falucska neve nyilván el van írva. S ezt vagy az adatokat bediktáló házasulandók, vagy a beíró lelkész vétette el. Magam jártam Eichtersheimben. Beszéltem a mostani (illetve akkori 1969. évi) polgármesterre, Schleckmann Gusztávval, az egyházközség lelkészi hivatalában kikerestük az anyakönyvi bejegyzést, fotokópiája a kezemben van. Mária Johanna 1740 december 1-én, Johann Gusztáv 1743 október 22-én, Johann Friedrich 1748 július 19-én született. Jobann Gusztáv pedig Kirchner Ágnessel Keresztúron kötött házasságot 1764.augusztus 9-én.
A tévedés tehát kizárt dolog. Még talán az is előfordulhat, hogy a község neve változott meg száz esztendő alatt. De ez nem valószínű!
Ebben az időben került Rákoskeresztúrra Czettler András kovács Neuhausból (Enns-völgye). Van egy eredeti levele, melyet Keresztúrról bátyának ír l775 április 27-én. Ebben a levélben, melynek fotokópiája Brandtner Pál birtokában van - láttam és olvastam - arra kéri a szintén kovács bátyját, hogy otthon fogott gyermekét, fiát - vegye gondozásba.
Még két fontos okmányt szereztem meg Brandtner Páltól: Az egyik egy, a Mária Terézia által elrendelt úrbér-rendezésnek a melléklete báró Orci Lőrinc, Beleznay Miklós, Bujanovszky Sándor, Podmaniczky János és Sándor 1770. március 20-án Rákoskeresztúron összeirt közös jobbágyairól.
Nevezetesen:
Bischof János
Éder Jakab Karintia
Entzi Jakab
Fessner György
Gerold György Stájer
Grabmüller György Stájer
Hilgartner János
Jahrbacher Mihályné
Kircher György Karintia
Kögel György
Kott Fülöp (Gut Fülöp)
Kranner András Karintia
Kreylmayer Lőrinc Felső-Ausztria
Kunz Jakob Fülöp
Lackner József Stájer
Lechner József Stájer
Leder Gottfried
Missbrandtner Berthold, Stájer
Pohlhammer Sebestyén Stájer
Reichenetaller Máté Stájer
Reiner Daniel Württemberg
Romecker Gáspár
Sassler Leonard Karintia
Sassler Simonné Karintia
Schleckmann Gusztáv Baden
Schwandtner Márton
Seitler Frigyes
Sindel János
Steiner Christian
Tintenhauser András Karintia
Zaucher Peter
A Steiermärkisches Landesarchiv Graz Hamerlinggasse 2 szám alatt található a következő okmány eredetije: “Alulírottak ezennel bizonyítjuk, hogy a királynő kegyelméből Felső-Ausztriából, Stájerországból és Karintiából kivándoroltak névsorát, mint Keresztúr lakóit, összeírtuk:
Brucker Tamás, felesége Éva, Karintia, 1763
Brunner Mária hajadon
Éder Ignác felesége Éva
Etzi Jakab, felesége Ursula Karintia 1756. 5 fiu, 1 leány
Gerold Georg
Grabmüller György, felesége Moser Ágnes, 1 lány, Karintia 1758
Hilgartner János Karintia, felesége Ágnes, 2 gyermeke meghalt
Karner Péter Karinthia 1760
Kircher György és elhunyt felesége Borbála Karintiából 1756, 2 fiú
Kreylmayer Pál, felesége Mária Welsbôl, Felső-Ausztria, 1760. l fiú
Lackner József Steiermark, mit Sohn Josef
Lackner Péter nőtlen
Lechner József, felesége Kunigunda Steiermark, 1 fiú
Mayer Wolfgang, felesége .Katalin, Felső-Ausztria, 1760. 1 fiú, 2 leány
Missbrandtner András, felesége Mária, 1756. 2 fiu
Missbrandtner Bartolomeus Steiermark, 1756. 2 fiu, 2 leány
Moser Katalin férjével, Jakob Éder 1 fiú, 1758. Karintia
Pollhammer Sebastian:, felesége Barbara Steiermark, 3 leány
Reichenstaller Mathias, felesége meghalt Steiermark
Sandtner Leonhardt, felesége Ágnes
Sassler Simon, felesége.Flisabeth és 5 gyermeke, 1763, Karintia
Steiner Christian felesége Barbara, 3 fia és 2 lányra van
Stichelberger Simon, Felsö-ausztria, 1770, nötlen
Tronitzer Boldizsár nőtlen
Widitscher Anton, felesége Erzsébet, Karintia, 1770, 3 fiu, 1 leány.
Zaucher Péter, felesége Bozbála, Karintia, 1763. 1 fiú
Zettler András, felesége Ágnes 1765. Steiermark, 1 fiu, l leány
Pest 1772. március 30. Aláírások:
Mágocsi Mihály táblabíró
Veres István vármegyei juratus
Körülbelül ez az, amit a németek Keresztúrra való betelepüléséről, vagy legalább is a kezdetéről hitelesen elmondani lehet.
A kép nem lehet teljes. Ma már nagyon sok időbe kerülne - ha egyáltalán lehetséges volna - minden részletét pontosan és hitelesen felkutatni. A telepesek nagy része állandó mozgásban lehetett. Nevek tűnnek fel és nevek tűnnek el. Az elpusztult Podmaniczky könyv- és levéltár sok mindent elárulhatott volna erről a mozgalmas időről. Sajnos tűzbe vetett, kidobott iratokból csak keveset tudott megmenteni Bartók János 1944-45-ben. Helyesen állapítja meg Bartók János, aki i.m. l70. 1apján ezt írja: 1761-tól kezdve az eltávozott telepesek helyére újabbakat hoztak be, s ha ezek nem is voltak olyan szervezett német telepítések, mint az előzőek, de kisebb csoportokban mégis meglehetős számban érkezhettek, és ami a legfigyelemreméltóbb, ez időben többen jöttek olyanok, akiknek utódai most is itt élnek közöttünk”. (i.m. l70.l)
- Az ide települt németeknek jó dolga nem sokáig tartott. Már ez előtt is sok bajuk volt a Rákoskesztúron élő szlovákoknak a rákoscsabai plébánossal, aki állandóan piszkálta, zaklatta őket. Stólát követelt! Hiába hivatkoztak az ide települtek Mária Teréziától kapott kiváltságaikra, kitelepülési engedélyükre, biztosított helyesebben megígért vallásszabadságukra. A zaklatás nem szűnt meg Végül is - írja Noszkó István felmentek Mária Teréziához panaszra. Ez 1774 körül történt. Ki törődött egy magyarországi kis falu problémáival - Bécsben. A királynő haragra gerjedt, „lábával toppantott” és - kidobta őket Az elkeseredett rákoskeresztúri németek egy ideig tűrték a plébános zaklatásait, de annyira elkeserítette őket, hogy „itt hagyván minden ingatlan vagyonukat, családjukkal együtt Erdélybe költözködtek”. (Noszkó István 2. 1)
Ez azonban nem egészen pontos leírás. Tudni illik nem valószínű, hogy mindnyájan elmentek. Ez kitűnik Noszkónak magának az írásaiból. Azt írja ugyanis, hogy 1778-ban József főherceg, a későbbik kalapos király egy hadgyakorlat alkalmából Rákoskeresztúron is megfordult. Feltűnt neki a 18 elhagyott ház! Tehát nem az üres község vagy „német falu, hanem csak 18 ház! Ebből következtetem, hogy nem minden német ajkú keresztúri ment el 1774 körül Erdélybe! (Megtudta az okot, Sógorát, Albert szász herceget arra kérte, hogy az üresen maradt házak betelepítéséről hamarosan gondoskodjék. Ennek következtében 1779-ben leginkább Würtembergből több család telepedett le a Podmaniczky-család engedelmével az üresen maradt telkekre, ill. házakba. “Letelepülésük után szabadságot kaptak arra nézve is, hogy egy tanítót tarthattak, minek folytán bizonyos Putz György nevű egyént fogadtak meg tanítóul”.
“II. József trónra-lépésével jobb idők következtek a magyarországi, így a keresztúri evangélikusokra is. Hogy ezután: mi és hogyan történt, már nem tartozik a pionír időkre.
A németek betelepülésének történetéhez a következő forrásokból lehet meríteni:
Nowotny: Die Transmigration ober und innerösterreichischer Protestanten nach Siebenbürgen. Jena 1931.
Paul Brandtner: Beitrag zur Geschichte... 1939 Budapest
Prof. Dr. Paul. Dedic: Die Verpflanzung... Budapest, 1939. Bartók János : Rákoskeresztur II. kötet. 1974. Budapest
Noszkó István: A rákoskereszturi egyház története. (Kézirat az egyház iratttárában).
Külföldi források:
Cseh-osztrák udvari kancellária irattára Grazi Landesarchiv.
Hofkammer Archiv. Wien
Staatsarchiv.: Wien
Landesarchiv. Klagenfurt
Állami Levéltár, Budapest
Pest Megyei Levé1tár, Budapest Ráday Levéltár, Budapest
A közös jobbágyok az l770-es urbárium szerint
Bischoff Johann
Brucker Thomas
Eder Jakob
Etzy Jakob
Festner Georg
Gerold Georg
Goth Phillipp
Grabmüller Georg
Graner Andreas
Hilgartner Johann
Kircher Georg
Kögel Georg
Kreylmayer Lorenz
Kuntz Jakab
Lackner Josef
Lechner Josef
Leder Gottfried
Mayr Wolfgang
Missbrandtner Berthold
Pfarrsbacher Michaels Wwe
Pohlhammer Sebastian
Reichenstaller Matthäus
Reiner Daniel
Ronacher Kaspar
Sassler Leonhard
Sassler Simons Wwe
Schleckmann Gustav
Schwandtner Martin
Seider Friedrich
Sindl Johann
Steiner Christian
Susch Martin (Inquilinus)
Tintenhauser Andreas
Zaucher Peter
Adókivetési jegyzék 1780-ban “Németfaluban”
Ackermann Konrád Kuntz Georg
Altziebler Jakob Lothgrün Jakob
Bischof Johann Mayer Michael
Burger Katharina Reeb Adam
Eder Jakob Reich Jakob
Entzy Jakob Reiner Daniel
Etzy Ursula Schissler Jakob
Festner Georg Schissler Jeremias
Festner Jakob Schleckmann Friedrich
Fischer Georg Schleckmann Gustav
Geberle Georg Schneider Michael
Gerhard Kaspar Schüttenhelm Jakob
Goth Phillip Seiler Johann
Grottenmüller Friedrich Seitz Johann
Gundl Wilhelm Stichelberger Simon
Hammer Sibylla Weber Georg
Heppel Valentin Weger Georg
Horn Jakob Weinmann Barbara
Klemp Ludwig Winkler Josef
Kreylmayer Simon Wochele Jakob
Kümmer Lorenz Zettler Andreas
Kümmer Michael
|