Pesti Egyházmegye
 
1%

1%

 
Menü
Pesti Egyházmegye
Pesti Egyházmegye Gyülekezetei
Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség
Atalakitas alatt
Kiadványaink, publikációink
Dr. Kósa Pál: A Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség története
Dr. Bartók Albert: Németek betelepülése a keresztúri evangélikus gyülekezetbe
 

Dr. Bartók Albert: Németek betelepülése a keresztúri evangélikus gyülekezetbe

Az újratelepülés a község teljes pusztulása után a XVIII. század elejétől. B.) németek betelepülése a keresztúri evangélikus gyülekezetbe

“Rákoskeresztúron emberemlékezet óta lak­tak evangélikusok” - írja Noszkó István lel­kész a ke­resztúri evangélikus egyház történe­téről szóló kis munkájában. (Megta­lálható a 1elkészi hi­vatal irattárá­ban). Ugyanott és ugyanő a következőkkel kezdi munkáját: “A rákoskeresztúri evangélikus egyház­köz­ségnek 1807-­ben történt anyásí­tása előtti idők esemé­nyeit megírni úgy, hogy a törté­neti hűségnek megfe­lelő le­gyen, bajos, azért, mert semmiféle okmány rendel­kezésre nem áll. Az ezen időre vonatkozó egyet­len fel­jegyzés az, amely az egy­ház jegyző­könyvében foglaltatik s melyet néhai Dubovszky Nándor, az egyház­nak volt lelké­sze 1880.szeptember l0-11-én tartott kánon­szerű egyházlátogatások alkalmából mint az egy­ház történetét jegyzette fel. Ezen fel­jegy­zés szerint - mely hivatkozik az egyházi jegyzőkönyv egy 1807-ból való tótnyelvű feljegyzésére: “Rákoskeresztúron emberemlé­kezet óta lak­tak evangélikusok. A németek (először Steierből és Karintiából) idetelepítésének két okát látom. Az első oka az volt, hogy az ezen a területen volt település Buda vissza­fogla­lásával összefüggés­ben teljesen ki­pusztult. Bartók János kedves hívünk és egy­házfelügyelőnk nagy szorgalommal kuta­tott Keresztúr települési története te­rüle­tén. Fia, dr. Bartók Albert ki is adta már 3 kötetét édesapja mun­kájának (bő­vítve a maga szorgalmával összegyűjtött anyaggal). Bartók szerint a XVII, szá­zadban pusztult el teljesen az itteni tele­pülés, de an­nyira, hogy még a templo­mot is le­rombolták. A református kon­venti jegyző­könyvek sze­rint 1674-ben Ke­resztúr re­formátus gyülekezet volt: aki­nek Püspöki Já­nos volt a lelkésze, és akit a po­zsonyi törvényszék elé idéztek s többé nem tért vissza. Hogy mi tör­tént vele, nem tud­juk. Földváry László “ADALÉKOK a dunamelléki egyházke­rület történetéhez” című munkájában foglalkozik a gályarabok sorsával. Említi Püspöki Jánost is, Apostoli András cinkotai lelkész feljegyzéseiben szerepel az, hogy Rákoskeresztúrt Buda vissza­foglalása idején saját had­ve­zetőségünk teljesen megsemmisítette; a lakosok el­széled­tek és még a templomot is lerom­bolták. A község földbirtokosai a XVIII. században elkezdték a parla­gon maradó földjeik megmunkálására szlo­vák telepese­ket hozatni és letelepíteni. Ke­resztúr azonban több munkaerőt igé­nyelt. A második ok: Ausztriában Steierben, Karintiá­ban és Felső-Ausztriá­ban lu­therá­nus “eretnekség“ ka­pott láb­ra. A hatóság mindent megtett a lutheraniz­mus terjedé­sének elfoj­tására, de minden erőfeszí­tése kevés sikerrel járt. A XVII. szá­zadban úgy igyekeztek segí­teni a “baj”-on, hogy hagyták elmenni, kitele­pedni a renitense­ket. Súlyosabbá lett a helyzet a XVIII. században, az 1750-es években. Külö­nö­sen az Enns folyó völ­gye, a Grimming völgyben fekvő Pürg és ennek kö­zelében fekvő Tauplitz volt a lu­theránusok fő fészke, az Enns völgyé­ben Steinach és Irdning városkákban is előfordultak lutherá­nusok. A hatóságok lutheri irato­kat (Kis Káté, Biblia stb.) ke­restek. Kihall­gatásokat tartottak, A gya­núsította­kat a ró­mai egyház melletti hit­vallásra kö­telezték. Gyakorlat volt az is, bogy a gyanús ele­meket ún. “térítő házakba vitték. Két hé­tig is ott tartot­ták és az “igaz hit”-re való visszatérésre igyekeztek rábírni. (Konversions, vagy Bekehungshaus). Ké­tes sikereket értek el. Az “eretnekek” száma gyarapodott. Brandtner közöl teljes terjedelmében egy ki­hallgatási jegyzőkönyvet, mely alább kö­vet­kezik: A később Ikladra került Brunner Má­tyás kihallgatási jegyzőkönyve a követ­kezők­ben íratott

Hogy hívják, milyen idős, nős-nőtlen, vallása és hite? Felelet: Brunner Mátyás, 26 éves, nős, kovács, Santer Mit­tenbergben, evan­gélikus. 2. kér­dés: Tudja-e miért vasalták meg? Felelet: Azt hiszi azért, mert a letett hitvallást (esküt) nem tartotta meg, ha­nem megtörte! 3. kér­dés: Mikor tett hitvallást (a római egyház mellett) és esküt? Felelet: Úrnapjakor lesz egy éve, hogy itt Spitallban a hit­vallást letette. 4. kér­dés: Mi indította arra, hogy ismét megtagadja? Felelet: Erősen kételkedik abban, hogy az nem az igazi hit, mert a Szent­írással nem egye­zik. Nem tud csak 2 vagy 3 szentségben hinni, Nincs tisztítótűz, János azt mondja, hogy Jézus Krisz­tus vére meg­tisztít miden bűntől. Nem is egy szín alatt kell a szentséget venni, hanem két szín alatt, ahogy azt Krisztus a tanítványok­nak adta. Nem is kíván már visszatérni az egy­házba, inkább az életét adja, mint­sem hogy az újra megismert hitet elhagyja. 5. kér­dés: Milyen hitű a felesége? Felelet: Mint ő, evangélikus. 6. kér­dés: Ki tanította? Felelet: Már így vette feleségül, hogy ki tanította, nem tudja. 7. kér­dés: Hány gyermeke van? Hogyan hívják őket és magával kívánja-e mind vinni? Felelet: Három gyermeke van, Anna l0 éves, Sündl 4 éves, a legkisebb másfél éves. Egyi­ket sem sze­retné itt hagyni és szeretnék ha elme­hetnének.

Ezen és a hasonló módszerek, vegzatúrák ellenére nem fogyott, de nőtt a lu­theránusok tábora. Különösen az Enns-völgyi pa­rasztok tömegesen váltak lutheránu­sokká. A pürgi plébá­nos ugyan így fenye­getőzött: “utolsó csepp vérét is kész odaál­doz­ni azért, hogy a lutheránu­sok az utolsó betűig kiírtassanak“. Nem maradt más hátra, el kellett hagyni szülőföldjüket, ha­zájukat.

Természetesen a Steierben és Karintiában végbemenő dolgok nem voltak a bé­csi udvarnál sem isme­retle­nek. Ugyanekkor Ráday és Podmaniczky ikladi és ke­resztúri földbirtokosok telepe­seket keres­tek. E két kívánság ta­lálkozott. Tár­gyalás után meglett a meg­egyezés. Jö­hettek a feleslegessé váltak, az eretnekek, a hite­ha­gyók a magyaror­szági birtokokra. Brandtner így írja le a kitelepülést: 1752. június 2-án indult az első csoport Kereszt­úrra. Körülbelül 30-40 fő. Eb­ben a csoportban volt a később Ikladra átte­lepült Ecker, Krauss, Kzeutzer, Hirn, Strimizer. Ezzel a cso­porttal remélték “szanálni” a helyzetet. De már június 25-én azt kellett jelente­niük, hogy a helyzet nem változott és a remélt válto­zás nem kö­vetkezett be. A pürgi parasztok ugyanolyan kemények, mint azelőtt vol­tak. Július 29-én újabb döntést hoztak további családok Magya­rországra való telepítése ügyében. “El­csábítják a társai­kat” - mondották. Ki­hallgatásuk alkalmá­ból tulajdo­nukkal és gyerme­keikkel sza­bad elvonulást ígér­tek. 1752 augusztus 1-én szomorú szívvel indultak el a gyönyörű Tauplitzból Steinach felé, mely az Enns völgyében fek­szik és kerületi (járási) székhely volt. Két óra hosszáig tartott ez az út gyalog min­den elhozhatóval és természetesen a gyermekekkel. Ezekről a családokról tu­dunk: Schiemer, Pötsch, Sachtner, Feichtner, Loreser, Lakchner, Holl és Gutershuber. Steinach­ban találkoztak az Irdning és környékéből valókkal: Mayer (Zelzer), Sauschnelder-Mayer, Brandtner és Fasold. Itt az a meglepetés érte őket, hogy a járási ka­pitány - semmibe sem véve a kitelepülési engedélyt idevonat­kozó pontját - a gyer­mekeiket nem en­gedte magukkal vinni. Rettenetes szív­szaggató jelenetek játszódtak le. Az as­szo­nyok a gyermekeik és s fér­jeik kő­zött jajveszékelve szaladgáltak, nem tud­ván választani! A kapi­tány lábai elé bo­rulva kérlelték embertelen döntésének megváltoztatására. De minden könyörgé­sükre és sírásukra egy választ kaptak: “Nem elég, hogy ma­gatok robotra men­tek, még a gyermekeiteket is sze­rencsét­lenségbe akarjátok dönteni”? A parancs a katonáknak így szólt: Vigyétek a gyer­mekeket. Így vették el a következő családok gyermekeit: Schiemer Tamástól 3, Pötsch Ruprechttől 6, Schiemer Jánostól 3, Sachner Má­tyás­tól 2, Feichter Mártontól 2, Loreser Már­tontól 8, Lackner János­tól 6, Holl Má­tyástól l, Mayer Jánostó1 3 gyerme­ket. A csoport augusztus 2-án indult Észak-nak a Duna felé, hogy ott hajóra száll­jon és hajóval jöjjön Bécsen át Budára; on­nan már könnyebb volt az út gyalog Ke­resztúrra. Itt jegyzem meg, hogy a gyermekek visszatartása nem volt elszigetelt jelen­ség. Dr. Dedic grazi kutató is tud ilyen esetekről. Az “udvar” tudtával történtek! A judenburgi ke­rületi kapitány, Sardi nevű is hasonlóan cselekedett és ezért még dicséretben is részesült. Idézem Dedicet: “A természetes emberi jogok meg­sér­tése, semmibevevése és a kivitel nyersesége soha le nem törölhető szé­gyene Má­ria Terézia kormányának”. Magam sokáig abban a hitben voltam, hogy a fentebb vázolt idő­ben és módon történt az első telepü­lés Keresztúron. Az ezt követőek már nem voltak rendkívü­liek. Ebben a hitem­ben megingatott Bar­tók Albert munkája. Ő ugyanis azt állí­totta, hogy Rákoskeresztúron német la­kos­sággal csak a hatvanas évektől lehet be­szélni. Fontosabb magállapításai: a rá­koskeresztúri evagélikusoknak nem lévén lelkészük, a cinkotai evangélikus egyház­hoz tartoztak. Viszont a cinkotai egyház anyakönyveiben csak 1757-től ta­lálunk keresztúri né­met la­kosságról be­jegyzést. Birtokában van olyan nyilatko­zatnak Schingler Já­nos cinkotai lelkész­től, mely szerint 1756-tól, vagyis települé­süktől pásztorolta a németeket. Még igen fon­tos az a körülmény is, hogy csak az 1760-as adóösszeírási jegyzék­ben szerepelnek né­metek s azoknak meg­van a névsora. Bartók tud arról, hogy 1756 őszén cso­port indult el Ke­resztúrra, de nem ismeri a jövevények névsorát. (Dedic ismeri!) Bartók tud az ún. transmigratio lebonyo­lítására alakí­tott bizottságról (Directorium in publicis et kamerali­bus), amelynek egy bizonyos Seeberg volt a ve­zetője. Ez is azt bizo­nyította, hogy egy-két csoporttal nem intéződött el az áttelepülés. Summa: Bartók állítja, hogy Rákoske­resztúr betelepítése 1756-ban kezdődött. “Keresztúr német megtelepítésére vonat­kozó minden kétséget kizáró adat a Cseh-Osztrák Udvari Kancellária 1756-ban kibocsátott levele. Ebből úgy értesü­lünk, hogy volta­képpen az összes kiván­dorlókat Erdélynek szán­ták. Minthogy azonban Erdélyben ez időben pestis tört ki, a kor­mány nem akarta a ki­vándorlókat a járvány veszélyének ki­tenni, ezért úgy döntött, hogy ezeket Magyaror­szágon helyezi el éspedig olyan helységekben, ahol helyben vagy közel­ben evangélikus templom és egy­ház van, hogy ott vallásukat szaba­don gyakorol­hassák. Ez idő alatt intéz­tek úgy látszik felhívást a magyar földes­urakhoz, mely fel­hívásra jött meg I. Podmaniczky Sán­dor nyilatkozata. Podmaniczky ígé­retet tett, hogy ő a nevezett családokat saját birto­kán, Kereszt­úron (pusztáján), mint amely hely nem messze esik Pesttől és alig fél órai já­rásra Cinkotától, kívánja el­helyezni, s nekik mind lakóházaik fel­épí­tésénél, mind élet­fenn­tartá­sukhoz szük­séges dolgok beszerzésé­nél segítsé­gükre lesz. A Cseh-Osztrák Udvari Kan­cellária azért felhívja a Helytartótanácsot arra, hogy ezeknek a családoknak meg­felelő alkalmas helyen és kellő idő­ben való el­helyezéséről in­tézkedni tartsák kötelessé­güknek”. Bartók szerint 1756-ban érkezők névsorát ő maga az 1760-ik összeírásban találtak­ból ál­lítja össze. Karintiaiak: Eder Ignác, Kircher György, Sattler Péter, Hilgartner György, Entzer (Entzig) Jakab, Schwandter (Schwandtner) Márton, Sterer (Steiner) Krisztián. Steierek: Koth György, Farbacher (Forzbecher) Mihály, Lechner József ta­kács­mester, Pohlhammer Sebestyén, Groffmüller (Grabmüller) György, Reischtaller (Reichenstaller) Mátyás. Würtembergiek: Reiner Daniel, Guth Fü­löp. Német birodalmi: Koncz (Kunz) Fülöp. Hogyan áll tehát a betelepülés kérdése? Mindkét forrás jó. A Brandtner és a Bartók forrás egyáltalán. Brandtner azon­ban nem ér­dekelte Keresztúr. Ő lényegében a az Ikladra történt betelepüléssel fog­lalkozik és abban ér­dekelt. Az igazságot a már említett Dr. Dedic grazi egyetemi ta­nár könyvéből tudtam meg. (Dr. Paul Dedic: Die Verpflanzung steierischer Familien nach Ungarn in den Jahren 1752-1765. Buch der deutschen Forschung in Ungarn. Budapest, 194l). Dedic szerint a telepítés több hullám­ban történt. 1752 június 7. Ebből az alkalomból 12 felnőtt és 3 gyermek jött, 18 gyermeknek otthon kellett maradnia. Ezeknek neveit Brandtner felsorolja (lásd előbb). Ezek nem maradtak Ke­resztúron, hanem tovább mentek Erdélybe és pedig Szászse­besre! (in dem mühlbacher Stuhl) Hogy miért mentek el, azt ma már nem lehet meg­állapítani, ha csak valami doku­mentum elő nem kerül. Talán nem volt előké­szítve a ki­vándorlás; talán szlovák telepeseket találtak itt és egyedül akar­tak ma­radni, vagy a gyö­nyörű Steier világ után nagyon “lapos” volt a Rákos völgye? Ki tudja. Lé­nyeg az, hogy elmentek. a Brandtner által ismertetett 30 felnőtt jött és 38 gyermek maradt otthon. A gyer­mekeket a grazi árvaházban helyezték el, Ezek sem maradtak Ke­resztúron, ha­nem Iklad­ra mentek. Ugyanazon évben szeptemberben megint jött egy csoport. Ezek október 14-én Er­délybe mentek! 1756 július 29-én indultak s ezek Keresztúrra jöttek. Íme a családok: Grabmüller György és neje Ágnes, Lackner Péter nőtlen, Lackner József 2 gyermek­kel - a fe­lesége otthon maradt, talán egyéb gyer­mekeivel - Lechner József és neje Kuni­gunda 2 gyer­mek, Miszbrandtner András és neje, Mishbrandtner Bertalan és neje Ursula, Reichenststaller Mátyás és neje, Gerhold György és neje és egy gyer­mek, Pohlhammer Sebestyén és neje. Most már teljesen összeáll a település képe. Igaz Noszkó István azon állítása, hogy az 1757. esz­tendő döntő fontos­ságú a gyülekezet szempontjából. Igaz Brandtner állítása, hogy már 1732-ben megindult errefelé a kitelepítés, csak to­vábbi sor­sukkal nem foglalko­zik, t.i., hogy nem maradtak itt; végül teljesen helyt­álló Bartók János minden megállapí­tása, amelyek­re magyarországi kutatása nyo­mán jutott el. Könyvének 170 és kk. lapjain közölt cinkotai bejegy­zések is megkapták az időbeli he­lyüket a gyülekezet történeté­ben. Így érthető Noszkó István­nak a nyil­vánva­lóan egyházi forrásból - talán az általam elol­vasni és megfejteni nem tudott tót ás német szövegből vette - azon közlése, hogy az itt maradtak - és ez mutatta, hogy a IV. település tagjai, vagy azok javarésze már itteni ho­nos lett, Mária Terézia engedélyére hivat­kozva a meg­lévő gyer­mekeik nevelé­sére, ill., ta­nítta­tására egy Feldbett nevű obsitos őrmes­tert fogadtak. Ez a “pre­ceptor” kb. 13-16 évig dolgozott itt, amikor is a gyüle­kezetet újabb megpró­báltatás érte.(Erről majd alább). Dedic szerint a IV. telepítést továbbiak követték. A későbbi települések fő úti célja: Iklad. Úgy látszik, hogy a Galga völgyében - eleinte tiszta német településen - a Ráda­yak birtokán jól érezhették magukat az idetelepültek, és békeségük is volt - nem úgy, mint Keresztúron, amint ezt a ké­sőb­biekben majd látni fog­juk. 1759, 1765, 1768. években jön­nek újabb tele­pesek. Juthatott belőlük Keresztúrra is és Hartára is. Teljesen helyes Bartóknak az a megállapítása, hogy a német telepesek­nél ugyanazt a mozgalmas életet találjuk, mint a szlovák telepe­seknél. Ha nem voltak megelé­gedve helyükkel, minthogy szabad költözködési joggal bírtak, kiki ment magágak jobb he­lyet keresni. Ment Ikladra, de főleg Erdélybe, s bizonyára ju­tott belőlük Hartára is. Van feljegyzés arról, hogy Mária Terézia 1763 október 22-én kelt határozatával el­ren­delte, hogy a köve­tező Karintiából kivándo­rolni akaró személyek a Podmaniczkyak ke­resztúri birto­kára mehetnek: Patsching Mátyás és Fia Tamás Unterzuacher Péter és ennek felesége, Má­ria Trumpold Ágnes Plasser Péter Sassler Simon és felesége Erzsébet (Himmel­bergből) Prugger Tamás vagy Millegger Sassler Leonard S. Simon fia Sebastian, Georg, Erzsébet, Kungunda, Simon Mónika az ifj.S Simon felesége Magda­léna, Barbara, Mária, Jakab, Valentin Lassin Tamás

E 24 személy Klagenfurton át Radkersburgig (a régi magyar határon a Mura völgyében van), on­nan Rákoskeresztúrig szállíttatott, mégpedig 3 egylovas kocsin. Az előbbi adatok Brandtner Páltól származ­nak. Ugyancsak tőle vettem, hogy 1758 ja­nuár 25-én Brandtner József a klagenfurti to­loncházból feleségével Brunner Máriával ki­lenced magával Keresztúrra lett küldve, ren­des útlevéllel. A család ké­sőbb Ikladra és Er­délybe szár­mazott el. De itt maradt Csabán az unoka, Brandtner János, aki 1799-ben szü­letett. Csabán 1830 körül megvette a ma is üzemelő mal­mot. Sokáig “Brandtner ma­lom“-nak hívták. Ennek leszármazottai Kis­pestre kerültek. Egyik Brandtner városi fő­jegyzőségre vitte. A családi sír­bolt a kispesti öreg temető­ben található. Az elsők között került Keresztúrra a Schleckmann család, illetve két Schleckmann fiú és egy le­ány: Johann Gustav, Johann Friedrich és Mária Johanna. Ezeknek szülei: Schleckmann Má­tyás és Reusch Julianna vol­tak. A badeni Eichtersheimből valók. Újból azzal találkozunk, hogy a már megin­dult telepítésnek híre mehetett és több-felöl érkeztek ide - most már talán nem csupán el­üldözöttek, de nagyobb ke­nyeret kereső né­metek is. Ebben a kérdés­ben nem Bartókkal van kis differenciám, hanem az akkori cinkotai lelkésszel. T.i. 1759.január 22-én Má­ria Johanna férjhez ment - a cinkotai es­ketési bejegyzés szerint Guth Fülöphöz, aki Würtembergből! Nordheim nevű faluból sza­kadt ide! A menyasszony “Eisesheim“ nevű községből származik, amely 8 órai já­rásra van Heilbronttól (Bartók 171. o.). A fa­lucska neve nyilván el van írva. S ezt vagy az adato­kat be­diktáló házasulandók, vagy a beíró lel­kész vétette el. Magam jártam Eichtersheimben. Beszéltem a mos­tani (il­letve akkori 1969. évi) polgármesterre, Schleckmann Gusztávval, az egyházközség lelkészi hi­vata­lában ki­kerestük az anya­könyvi bejegyzést, fotokópiája a kezemben van. Má­ria Johanna 1740 decem­ber 1-én, Johann Gusztáv 1743 október 22-én, Johann Friedrich 1748 július 19-én született. Jobann Gusztáv pedig Kirchner Ágnessel Ke­reszt­úron kötött házasságot 1764.augusztus 9-én. A tévedés tehát kizárt dolog. Még talán az is előfordulhat, hogy a község neve válto­zott meg száz esztendő alatt. De ez nem való­színű! Ebben az időben került Rákoskeresztúrra Czettler András kovács Neuhausból (Enns-völgye). Van egy eredeti levele, melyet Ke­resztúrról bátyának ír l775 április 27-én. Eb­ben a levélben, melynek fotokópiája Brandtner Pál birtokában van - láttam és ol­vastam - arra kéri a szintén kovács bátyját, hogy otthon fogott gyermekét, fiát - ve­gye gondozásba. Még két fontos okmányt szereztem meg Brandtner Páltól: Az egyik egy, a Má­ria Te­ré­zia által el­rendelt úrbér-rendezésnek a mel­léklete báró Orci Lőrinc, Beleznay Mik­lós, Bujanovszky Sándor, Podmaniczky Já­nos és Sándor 1770. március 20-án Rákoske­resztúron összeirt közös jobbágyairól. Ne­vezetesen: Bischof János Éder Jakab Karintia Entzi Jakab Fessner György Gerold György Stájer Grabmüller György Stájer Hilgartner János Jahrbacher Mihályné Kircher György Karintia Kögel György Kott Fülöp (Gut Fülöp) Kranner András Karintia Kreylmayer Lőrinc Felső-Ausztria Kunz Jakob Fülöp Lackner József Stájer Lechner József Stájer Leder Gottfried Missbrandtner Berthold, Stájer Pohlhammer Sebestyén Stájer Reichenetaller Máté Stájer Reiner Daniel Württemberg Romecker Gáspár Sassler Leonard Karintia Sassler Simonné Karintia Schleckmann Gusztáv Baden Schwandtner Márton Seitler Frigyes Sindel János Steiner Christian Tintenhauser András Karintia Zaucher Peter A Steiermärkisches Landesarchiv Graz Hamerlinggasse 2 szám alatt található a kö­vetkező okmány ere­detije: “Alulírottak ezen­nel bizonyítjuk, hogy a királynő kegyel­mé­ből Felső-Auszt­riából, Stájerországból és Karintiából ki­vándoroltak névsorát, mint Ke­resztúr lakóit, összeír­tuk:

Brucker Tamás, felesége Éva, Karintia, 1763 Brunner Mária hajadon Éder Ignác felesége Éva Etzi Jakab, felesége Ursula Karintia 1756. 5 fiu, 1 leány Gerold Georg Grabmüller György, felesége Moser Ágnes, 1 lány, Karintia 1758 Hilgartner János Karintia, felesége Ágnes, 2 gyermeke meg­halt Karner Péter Karinthia 1760 Kircher György és elhunyt felesége Borbála Karintiából 1756, 2 fiú Kreylmayer Pál, felesége Mária Welsbôl, Felső-Ausztria, 1760. l fiú Lackner József Steiermark, mit Sohn Josef Lackner Péter nőtlen Lechner József, felesége Kunigunda Steiermark, 1 fiú Mayer Wolfgang, felesége .Katalin, Felső-Ausztria, 1760. 1 fiú, 2 leány Missbrandtner András, felesége Mária, 1756. 2 fiu Missbrandtner Bartolomeus Steiermark, 1756. 2 fiu, 2 leány Moser Katalin férjével, Jakob Éder 1 fiú, 1758. Karintia Pollhammer Sebastian:, felesége Barbara Steiermark, 3 leány Reichenstaller Mathias, felesége meghalt Steiermark Sandtner Leonhardt, felesége Ágnes Sassler Simon, felesége.Flisabeth és 5 gyer­meke, 1763, Karintia Steiner Christian felesége Barbara, 3 fia és 2 lányra van Stichelberger Simon, Felsö-ausztria, 1770, nötlen Tronitzer Boldizsár nőtlen Widitscher Anton, felesége Erzsébet, Karintia, 1770, 3 fiu, 1 le­ány. Zaucher Péter, felesége Bozbála, Karintia, 1763. 1 fiú Zettler András, felesége Ágnes 1765. Steiermark, 1 fiu, l leány

Pest 1772. március 30. Aláírások:

Mágocsi Mihály táblabíró Veres István vármegyei juratus

Körülbelül ez az, amit a németek Ke­resztúrra való betelepülésé­ről, vagy legalább is a kez­deté­ről hitelesen elmondani lehet. A kép nem lehet teljes. Ma már nagyon sok időbe kerülne - ha egyáltalán le­hetséges volna - min­den részletét pontosan és hitele­sen felkutatni. A telepesek nagy része ál­landó moz­gásban lehetett. Nevek tűnnek fel és ne­vek tűnnek el. Az elpusz­tult Podmaniczky könyv- és levéltár sok mindent elárulhatott volna erről a mozgal­mas időről. Sajnos tűzbe vetett, kidobott iratok­ból csak keveset tudott megmenteni Bartók János 1944-45-ben. Helyesen állapítja meg Bartók János, aki i.m. l70. 1apján ezt írja: 1761-tól kezdve az eltávozott telepesek helyére újab­bakat hoztak be, s ha ezek nem is voltak olyan szervezett né­met telepítések, mint az elő­zőek, de kisebb csoportokban mégis meglehetős számban ér­kezhettek, és ami a legfigyelemremél­tóbb, ez időben többen jöttek olyanok, akiknek utódai most is itt él­nek kö­zöttünk”. (i.m. l70.l)

  1. Az ide települt németeknek jó dolga nem sokáig tartott. Már ez előtt is sok bajuk volt a Rákoskesztúron élő szlovákoknak a rákoscsabai plébánossal, aki állandóan piszkálta, zak­latta őket. Stólát követelt! Hiába hivatkoztak az ide települtek Mária Teréziától kapott ki­váltságaikra, kitele­pülési engedélyükre, biztosított helyeseb­ben megígért vallásszabadságuk­ra. A zaklatás nem szűnt meg Végül is - írja Noszkó István felmentek Mária Teréziá­hoz pa­naszra. Ez 1774 körül történt. Ki törődött egy magyarországi kis falu problémáival - Bécs­ben. A királynő ha­ragra gerjedt, „lábával toppantott” és - ki­dobta őket Az elkeseredett rákos­ke­reszt­úri németek egy ideig tűrték a plébá­nos zaklatásait, de annyira el­keserítette őket, hogy „itt hagyván minden ingatlan va­gyonukat, családjukkal együtt Erdélybe költöz­ködtek”. (Noszkó István 2. 1) Ez azonban nem egészen pontos leírás. Tudni illik nem valószínű, hogy mindnyá­jan elmentek. Ez kitűnik Noszkónak ma­gának az írásaiból. Azt írja ugyanis, hogy 1778-ban József főher­ceg, a későbbik kala­pos király egy hadgya­korlat alkalmá­ból Rákoskeresztúron is meg­fordult. Fel­tűnt neki a 18 elhagyott ház! Tehát nem az üres község vagy „német falu, hanem csak 18 ház! Ebből következ­tetem, hogy nem minden német ajkú keresztúri ment el 1774 körül Er­délybe! (Megtudta az okot, Sógorát, Al­bert szász herceget arra kérte, hogy az üresen maradt házak betele­pítésé­ről ha­marosan gondoskodjék. Ennek kö­vet­keztében 1779-ben leginkább Würtembergből több család telepedett le a Podmaniczky-család engedelmé­vel az üresen maradt telkekre, ill. házakba. “Le­településük után szabadságot kaptak arra nézve is, hogy egy tanítót tarthattak, mi­nek folytán bizonyos Putz György nevű egyént fo­gadtak meg tanítóul”. “II. József trónra-lépésével jobb idők kö­vetkeztek a magyar­országi, így a ke­reszt­úri evangé­likusokra is. Hogy ezután: mi és hogyan történt, már nem tartozik a pi­onír időkre. A németek betelepülésének történetéhez a következő forrásokból lehet merí­teni: Nowotny: Die Transmigration ober und innerösterreichischer Protestanten nach Siebenbürgen. Jena 1931. Paul Brandtner: Beitrag zur Geschichte... 1939 Budapest Prof. Dr. Paul. Dedic: Die Verpflanzung... Budapest, 1939. Bartók János : Rákoskeresztur II. kötet. 1974. Budapest Noszkó István: A rákoskereszturi egyház története. (Kézirat az egyház iratttárában). Külföldi források: Cseh-osztrák udvari kancellária irattára Grazi Landesarchiv. Hofkammer Archiv. Wien Staatsarchiv.: Wien Landesarchiv. Klagenfurt Állami Levéltár, Budapest Pest Megyei Levé1tár, Budapest Ráday Le­véltár, Budapest

A közös jobbágyok az l770-es urbárium szerint Bischoff Johann Brucker Thomas Eder Jakob Etzy Jakob Festner Georg Gerold Georg Goth Phillipp Grabmüller Georg Graner Andreas Hilgartner Johann Kircher Georg Kögel Georg Kreylmayer Lorenz Kuntz Jakab Lackner Josef Lechner Josef Leder Gottfried Mayr Wolfgang Missbrandtner Berthold Pfarrsbacher Michaels Wwe Pohlhammer Sebastian Reichenstaller Matthäus Reiner Daniel Ronacher Kaspar Sassler Leonhard Sassler Simons Wwe Schleckmann Gustav Schwandtner Martin Seider Friedrich Sindl Johann Steiner Christian Susch Martin (Inquilinus) Tintenhauser Andreas Zaucher Peter Adókivetési jegyzék 1780-ban “Németfaluban”

Ackermann Konrád Kuntz Georg Altziebler Jakob Lothgrün Jakob Bischof Johann Mayer Michael Burger Katharina Reeb Adam Eder Jakob Reich Jakob Entzy Jakob Reiner Daniel Etzy Ursula Schissler Jakob Festner Georg Schissler Jeremias Festner Jakob Schleckmann Friedrich Fischer Georg Schleckmann Gustav Geberle Georg Schneider Michael Gerhard Kaspar Schüttenhelm Jakob Goth Phillip Seiler Johann Grottenmüller Friedrich Seitz Johann Gundl Wilhelm Stichelberger Simon Hammer Sibylla Weber Georg Heppel Valentin Weger Georg Horn Jakob Weinmann Barbara Klemp Ludwig Winkler Josef Kreylmayer Simon Wochele Jakob Kümmer Lorenz Zettler Andreas Kümmer Michael

Társoldalak
Dr. Bartók Albert: Előtörténet
Dr. Bartók Albert: A magyarok és szlovákok települése
Dr. Bartók Albert: A rákoscsabai plébános és a cinkotai evangélikus minister nagy pere. Keresztúri vallási viszonyok 1770-80. években
Dr. Bartók Albert: A Rákoskeresztúri Evangélikus Egyház megalakulása és története. XX. század
Dr. Bartók Albert: A Rákoskeresztúri Evangélikus Egyház megalakulása és törté­nete. XIX. század
Dr. Kósa Pál: Az evangélikus iskola története
Dr. Kósa Pál: Az egyház élete. Belső történet
Dr. Kósa Pál: A fiókegyházak története
Dr. Kósa Pál: A rákoskeresztúri templom építése
Kósa László: Az egyház története 1974. szeptember 1-től 1984. május 1-ig
A gyülekezetben szolgált lelkészek életrajza
GYÜLEKEZETBEN SZOLGÁLÓ FELÜGYELŐK
A Rákoskeresztúr Község összes lakóinak száma az állami népszámlálás szerint
Dr. Bartók ALbert: Keresztúr a XVIII. században
Jegyzetek
Utószó
 
© Magyarországi Evangélikus Egyház, Internet Munkacsoport, 2003.
Az adatok kereskedelmi célra nem használhatók. Minden jog fenntartva.
Kérdések és megjegyzések: Webmaster