Dr. Bartók Albert: A rákoscsabai plébános és a cinkotai evangélikus minister nagy pere. Keresztúri vallási viszonyok 1770-80. években
A rákoscsabai plébános és a cinkotai evangélikus minister nagy pere. Keresztúri vallási viszonyok 1770-80. években
Mária Terézia vallási elnyomó rendszere, uralkodása utolsó 10 esztendejében Rákoskeresztúron is különösen érezhetővé vált.
A felvilágosodási eszmék nagyméretű terjedése elé Mária Terézia valláspolitikájának szigorításával iparkodott gátat emelni. Csíktarcsa után 1770 óta az elnyomó rendszer most Cinkota rákoskeresztúri filiájában is minden szigorával (nyerseségével) jelentkezett.
Míg azelőtt célravezetőnek tartotta a protestáns egyházak anyaegyházzá alakításának meghiúsítását, (1) addig most már anyaegyházak lelkészének filiákba való kiszállásait (excursioit) is teljes szigorral igyekezett lehetetlenné tenni. E cél elérése érdekében nemcsak országos viszonylatban végeztek nagy átszervezéseket, mint amilyen az esztergomi egyház területén a rozsnyói-, besztercebányai-, nagyszombati új püspökségek felállítása volt, hanem ilyen átszervezések történtek egyes püspökségek kebelében is. És itt a váci püspökség haladt az élen.
Vác püspöke, gróf Esterházy Károly a kis számú hivőből álló rákoscsabai római katolikus egyházat, mely eddig az isaszegi anyaegyház filiája volt, 1762-ben anyaegyházzá minősítette át, plébánost nevezett ki élére, s hogy némileg jövedelmét is növelje, Pécel filiát Rákoscsabához csatolta. De még így is kevés volt a hivők száma ahhoz, hogy a plébános megélhetését biztosítsa. 1769-ben azután gróf Migazzi Kristóf váci püspöki helytartó és bécsi bíbornok-érsek a rákoskeresztúri római katolikus filiát Ecser anyaegyháztól elszakította, Rákoscsabához csatolta.
Az ecseri plébánosnak Pest vármegye részére, 1766-ban készített kimutatása szerint a rákoskeresztúri római katolikus hívek száma 30 családból állott, akik családonként 50 dénárt és egy-egy pozsonyi mérő gabonát fizettek a plébánosnak. Egész évi jövedelme pénzre átértékelve 50 Ft-ot tett ki (2).
A rákoscsabai plébános még az ezen összeggel növelt jövedelmet is kevésnek tartotta, így a keresztúri evangélikusok részéről járó stólapénzeket is magának követelte. Ehhez az 1749-es és egyéb explanata resolutiok szolgáltattak is némi jogalapot, csakhogy ezeket a rendeleteket eddig, bizonyos okokból, elég lagymatagon hajtották végre.
Ezért azután Mária Terézia 1770-ben a Helytartótanáccsal egy újabb rendeletet bocsáttatott ki, mely most már erélyesen és véglegesen a magángyakorlatos anyaegyházak tekintetében a Kollonich-féle 1691-i magyarázatot fogadta el és érvényesítette (3). Ez pedig abból állott, hogy a nyugati 9 vármegye articuláris egyházain kívül az összes anyaegyházak lelkészeinek eltiltotta, hogy filiáikat papi funkciók végzése céljából látogathassák, mert az azokért járó szoláris fizetségek az illetékes római katolikus plébánost illették.
Ez az 1770. évi helytartótanácsi rendelet a rákoscsabai római katolikus plébánosnak eljárásában is nagy változást eredményezett. Nemcsak a keresztúri római katolikus hívek részéről járó fizetményeket élvezte, hanem az összes keresztúri evangélikusok egyházi cselekmények, mint pl. a keresztelés, esketés és temetés tekintetében a rákoscsabai plébánosnak voltak alárendelve. Ezekért a cselekményekért járó stóla-jövedelmek a plébánost illették. Csak azok lefizetését igazoló engedéllyel vehették igénybe saját cinkotai lelkészük szolgálatát, kinek részére újból le kellett a stólát fizetniük.
Minthogy ez az evangélikus stólafizetés egészítette ki a rákoscsabai plébános jövedelmét - mely a plébános bevallása szerint nagyon csekély volt - élénk figyelemmel kísérte a cinkotai evangélikuslelkész keresztúri tevékenységét, azt mindenkor szóvá tette, sőt a vármegyénél fel is jelentette (4).
A rákoscsabai plébános folytonos követelései érzékenyen érintették a keresztúri evangélikusságot, mind a tót-magyarokat, mind a németeket, éspedig ezúttal nemcsak lelkiekben, hanem anyagiakban is egyaránt. A tót-magyarok úgy látszik beletörődhettek sorsukba, mert az ez időbeli kancelláriai iratok között nincs nyoma, hogy ez irányban valamely lépést tettek volna.
A németeknek azonban 1756-ban Mária Terézia hatóságaitól volt írásbeli ígéretük arra, hogy Cinkota közelségében megtelepedve, éppen úgy, mint az előbbeni tót telepesek, vallásukat Keresztúron szabadon gyakorolhatják. Nem tudták feltételezni azt, hogy Mária Terézia hatóságai másként vélekednek, mint 15-20 évvel korábban; nem tudtak beletörődni az újabb sérelmes változásba. Ezért Schingler János cinkotai evangélikuslelkészük ösztönzésére 1775. szeptember 18-án a Helytartótanács utján ama kérelemmel fordultak a Királyi Kancelláriához (5), hogy őket, kik Styriából és Karinthiából történt kiűzetésük után, mint filiális egyház, a cinkotai anyaegyházhoz csatlakozva mindeddig szabadon gyakorolhatták vallásukat, újabban arra kényszerítik őket, hogy a rákoscsabai római katolikus plébánosnak is fizessenek stólát, annak előzetes engedelme nélkül , cinkotai evangélikuslelkészük szolgálatát nem vehetik igénybe. Alázatosan kérik, hogy a meg nem szolgált stóla kétszeri fizetésével őket ne terheljék; ez irányban a kegyes védelemért esedeznek.
Erre a kérvényre Ürményi Józsefnek, a Királyi Kancellária referendáriusának javaslatára a Kancellária a következő határozatot hozta: “Mivel a kérelem a normális királyi rendeletekkel ellenkezik, egyszerűen irattárba helyezendő”.
A rákoskeresztúri németek hasztalan várták választ kérelmükre, az a Kancellária vagy a Helytartótanács irattárában porosodott. De az elintézésnek ez a módja válasz volt a cinkotai evangélikuslelkész részére is, mert mint védekező iratában mond ja is: a németek az ő javaslatára terjesztették fel kérvényüket a Kancelláriához, s amíg onnan nem jön eltiltás, feljogosítottnak érezte magát, már a hosszú szokás alapján is, keresztúri kiszállásainak további folytatására (7).
Ezért azután a rákoscsabai plébános ismételt panaszára a váci püspöki consistorium egymás után három ízben is tett feljelentést a Helytartótanácsnál.
Az első feljelentés
A rákoscsabai plébános által felhozott vádak és a cinkotai prédikátor, Schingler János által közölt ellenérvek élénken festik le Mária Terézia valláspolitikájának irányelveit, azért érdemes arra, hogy a kérdéssel részletesebben is foglalkozzunk.
Mint említettük, az 1770-i explanatios rendelet volt az, mely protestáns lelkészeknek most már Pest vármegyében is megtiltotta leányegyházaikba való kiszállásait (excursioit). E rendelet végrehajtásához Vác püspöke erélyesen hozzá is látott. Nem volt véletlen, hogy mindezt, mind az 1749. évi rendeleteket nyomtatásban éppen Vácott adták ki.
A rákoscsabai plébános jelentése alapján a váci püspöki Consistorium (Consistorium episcopale Vaciense) 1775. december 7-én a következő latinszövegű feljelentést küldte fel a Magyar Királyi Helytartótanácsnak, mely mint corregensnek, II. Józsefnek van címezve (9).
SERENISSIME DUX ! MAGAS HELYTARTÓTANÁCS !
Két hónappal ezelőtt csabai lelkészünk (animarum curator) jelentette, hogy a Pest megyei Cinkota evangélikus lelkésze (ministere) az ugyanolyan vallású keresztúri lakosokat, kik azonban szabad vallásgyakorlattól el vannak tiltva, s ez ideig a csabai plébános fennhatósága alá tartoznak, mindenfelé kénye-kedvére keresztel, esket és egyéb ilyennemű papi szolgálatot végez, sőt a paróchusnak járó stólát is magának fizetteti. Mikor mi ezt kötelességszerűen az említett megyének jelentettük, megkértük, találjon valami eszközt a visszaélések meggátlására (megszüntetésére). A megye e cselekedetek eltiltása céljából szolgabírót rendelt ki. Azt reméltük, hogy a hivatalos eltiltásnak, mely annyi világos királyi rendeletre támaszkodik, engedelmeskedni és az ily törvénysértésektől ezután megadásszerűen tartózkodni fog: másként történt azonban. Midőn ugyan is a szolgabíró arra figyelmeztette, hogy a csabai elöljáró hatáskörébe ne avatkozzék és az előirt határokat át ne hágja, durván azt válaszolta, hogy ő a legkevésbé teszi azt, mert már hosszú gyakorlat szolgál védelmére és azt állította, hogy ettől a jövőben mindaddig nem fog eltérni, amíg öt maga a király Őfelsége paranccsal el nem tiltja. Pedig milyen csekély súlya van állításainak, miket saját jogainak és eddigi eljárása helyességének bizonyítására felhoz, bárki könnyen beláthatja, aki előtt a király legkegyelmesebb újabb rendeletei ismeretesek és akiknek annyiszor és oly kimerítően adatott tudtukra, hogy a ministereknek (protestáns lelkészeknek) működési tere csak azokra a területekre (helyekre) szól, melyeken vallásuk szabad gyakorlása engedélyezett, mások pedig, csak ha a római katolikus paróchusnak járó stólát előzetesen lefizették, fordulhatnak saját lelkipásztorukhoz; hogy az ügy tisztán látható legyen, a cinkotai lelkész még így sem formálhatott semmi jogot. Sőt, a gyakran megsértett királyi rendeletek vádlottjává tette magát. nem tulajdoníthatunk több védelmet a szokásnak, mint amennyit az kifejez. Ugyanez az eset a cinkotai lelkésznél. Mivelhogy kiszállásai alkalmával a csabai plébános állandóan közbelépett, s nem mulasztotta el állandóan figyelmeztetni, hogy a királyi rendeletekhez igazodjék, sőt hogy Pest megye 1775. augusztus 2-án (helyesen 1775. augusztus 2-án az ily törvényszegésektől eltiltotta, amint az eltiltásról szóló másodpéldány, mely kezeink között van, találóan igazolja, hogy csak egy mód áll még fenn, hogy annak szabadosságát megzabolázzuk: gondoskodjunk róla, hogy a Magas Helytartótanács nagyfokú tekintélyével tegye lehetetlenné, hogy a már többször említett cinkotai lelkész a csabai plébánosnak kárt okozzon és elrendelni méltóztassék, hogy a megszabott határokat tartsa be. Amit mi legnagyobb alázattal kérünk a Magas Helytartótanácstól mély hálával, a Magas Helytartótanács őkegyelmességének (Serenitati Vestrae Regiae Excelsi Consilii Locumtentialis Regii).
Vaczii 7. Decembris 1775.
Humillimi Consistorium Episcopale (10)
E vallásügyi panaszt a helytartótanács vallásügyi bizottsága, melynek a hercegprímás volt az elnöke, vizsgálta meg s tette meg külön lapon javaslatát, melyben a panaszolt esetet újból összefoglalva azt javasolja, hogy a cinkotai lelkész keresztúri kiszállásaitól tiltassék el, Kéri javaslatának jóváhagyását.
Az irathoz mellékelve van továbbá Pest megye 1776 június 3-án kelt jelentése arról, hogy a megye közgyűlése a cinkotai lelkész ügyének kivizsgálósára szolgabírót küldött ki, aki az esperesség (turai) kiküldöttjének jelenlétében az ügyet megvizsgálta és az 5664/l775. számú eltiltást végrehajtotta (11).
Mellékelve van továbbá hozzá Schingler János cinkotai evangélikuslelkész védekező irata, melyet a nyomozás (investigatio) alkalmával írásban adott át az eljáró szolgabírónak azzal, hogy azt szükség esetén a magasabb fórumokhoz továbbítsa.
Minthogy Schingler védekezése több lényeges adatot tartalmaz mind a németek betelepedésére, mind a keresztúri egyházi jövedelmekre vonatkozóan, azt részletesebben óhajtjuk közölni.
Schingler János 1775 október 27-én kelt latin nyelvű declaratioja
A cinkotai egyház lelkésze, Schingler János az arról szóló eltiltást, hogy a keresztúri lakosok részére a stólának a csabai plébános részére történő lefizetése nélkül jövőben lelkészi szolgálatot végezni ne merészeljen, amidőn ezt az eltiltást Pest-Pilis-Solt megyék határozata alapján küldött Csabay nevű viceszolgabíró 1775. Október 27-én kihirdette, nevezett minister azt mély alázattal. megfellebbezte a következő indokok alapján :
ELŐSZÖR: A Helytartótanácsnak hasonló ügyekre 1770 éviben kibocsátott rendelete előtte eddig ismeretlen volt, köröztetését nem is hallotta,
MÁSODSZOR: Keresztúron különböző szokású és gondolkodású nép lakik: németek és tótok. Az ágostai evangélikusvallású németek ide A.) (alatt mellékelt kiköltözési rendelet szerint 1756. évben Styriából és Karinthiából jöttek, akik a király Őfelsége parancsából voltak kénytelenek kivándorolni, másrészt meg B) alatt csatolt legszentebb felségének ama jóságos rendelete szerint a kiköltözőkről útközben, s itteni tartózkodásuk alatt mindaddig gondoskodás történjék, amíg házaikat itten fel nem építik. Végül itt megtelepedve, Cinkotán részben elődeinek, részben saját maga papi szolgálatai alatt evangélikus vallásuk szabad gyakorlását élvezték. A kapott lelkészi szolgálatokért sohasem kényszeríttették őket valamely megállapított összeg megfizetésére, hanem csak annyira, amennyit szűkös anyagi körülményeik között fizetni képesek voltak és szegény sorsukban megerőltetés nélkül, jó szándékkal, önként tettek meg. Egyébként ezek most is nagy szükségben élnek, miről összes szomszédaik tanúságot tehetnek.
A tót nemzetiséghez tartozó lakosok ezen hely megtelepítése óta, mint filiabeliek, az említett cinkotai egyház több lelkészének szolgálatával az evangélikusVallásuk szabad gyakorlásával éltek. Eddig ezen filiális kötelék Őfelsége semmiféle rendeleteivel nem szakíttatott meg, hanem előbbi állapotuk folytonosságában meghagyattak.
Világosan kitűnik ez abból, hogy Őfelségének A.) és B.) alatt mellékelt pártfogó rendeletei szerint a styriai és karinthiai németek azért építették fel lakóházaikat Keresztúron, hogy éppen úgy, mint e hely előbbeni lakói saját vallásuk szabad gyakorlásával és a cinkotai lelkészek szolgálataival élhessenek.
Újabban pedig a keresztúri filiát anyaegyházától nem is körözvénnyel, hanem a speciális királyi rendelettel akarja elszakítani. Ennek alapján kéri, hogy a keresztúri filia maradjon meg régi helyzetében. Ugyanígy stólának döntés alatt álló kérdését megfellebbezi, elintézését a Legszentségesebb Őfelségének kegyességére és nagylelkűségére, mint a vallás legmagasabb törvényszékére bízza.
Schingler végül kéri, hogy nyilatkozatát, ha szüksége s, a helytartótanácshoz továbbítani szíveskedjenek.
Schingler védekező iratához csatolt A.) melléklet Gróf Nádasdy Lipót Flórián körlevele a magyar hatóságokhoz az osztrák transmigransoknak útjuk alatti kellő fogatatása és ellátása érdekében (12).
A Helytartótanács feje, Nádasdy Lipót Flórián, az említett köriratban tudtára adá az összes fő- és alispánoknak, a megyei szolgabíráknak és ülnököknek, az összes szabad királyi és egyéb városok fejeinek és azok egyetemességének (universitásaiknak), továbbá az összes községek és birtokok vezetőinek és mindenkinek, kik ezt a levelet látták, olvasták, vagy hallottak róla, a következőket: minthogy a “styriai és karinthiai hercegségekből” (Felső-Ausztriát nem említi) való 88 személyből álló lutheránus-csoport indul. Őfelsége rendeletére Magyarországba, Keresztúrra, mely község Pest megyében fekszik és I. Podmaniczky Sándor tulajdonát képezi, hogy ott megtelepedjenek, odautazásuk sikeres megoldása céljából elrendelte, hogy a fennemlített összes hatóságok és személyek kövessenek el mindent, hogy ez a 88 személy útja folyamán mindenütt szabadan mehessen, vagy tartózkodhassék, velük szemben jóakaratot tanúsítsanak, róluk gondoskodjanak, még elszállításukhoz szükséges fogatokat is - természetesen megfelelő térítés ellenében - rendelkezésükre bocsássanak, s mindent kövessenek el, ami a legfelsőbb-császári és királyi akarat teljesítését biztosítja.
Ilyen körültekintően készítették elő az osztrák új polgártársak utját Keresztúr felé.
A védekező irat második (B) jelzetű melléklete (13) pedig az a német nyelvű levél volt, amelyet Matolay János ágens küldött meg Schingler részére és amely a keresztúri transmigransokra vonatkozik. E levél válaszul szolgált I. Podmaniczky Sándor levelére, melynek magyar fordítását az alábbiakban adom.
Először. Podmaniczky úrnak nagyon le vagyunk kötelezve, hogy ezeket a családokat saját birtokán elhelyezte, s azokat gondozásba venni szíveskedett.
Másodszor. Ő Császári és Királyi Felsége naponként 3 krajcár kiutalását nemcsak legkegyelmesebben engedélyezi azoknak a személyeknek a részére, akik hiányt szenvednek és pedig a téli hónapokban folyó év (t. i. 1756.) november 1-től 1757. április hó végéig, hanem azt is, hogy ez az összeg 3-3 hónaponként Podmaniczky úr által készített kimutatás és nyugta ellenében fel is vehető.
Harmadszor. A tavaszi és nyári hónapokban az emberek nézzenek utána, hogy kora reggeltől és kerti (zöld) munkával táplálékukat megszerezzék, főleg pedig felépítsék házaikat és földjeiket megműveljék. Ma egyik vagy másik közülük szorgalma ellenére mindamellett szükséget szenvedne, a lehetőség szerint segítségükre igyekezünk lenni.
Negyedszer. A legközelebbi postával szigorú rendelkezést küldenek ki Karinthiába és Stájerországba, hogy ezeknek az embereknek a vagyont minél előbb mobillá (ingóvá) tegyék, hogy gazdaságaikban segíteni tudjanak magukon. A nehézség egyedül abban van, hogy a javak megvásárlói csak részletekben tudnak fizetni, s így az összeget tőlük előre nem követelhetik. Remélhető azonban, hogy követeléseiket a közeljövőben meg fogják kapni.
Ötödször. Az iskolamesterre és lelkészüknek egyéb segítőtársaira vonatkozó kérelmüket illetően kívánatos lenne, ha velük (t.i. a Directorium in Publicis et Cameralibus-szal) közölnék külön iratban a kiutasított és Keresztúron véglegesen megtelepedett családok neveit, hogy kérelmüket a Magyar Udvari Kancelláriánál megfelelően támogatni lehessen.
Hogy ez a másolat azzal az eredetivel megegyez, melyet Őfelsége rendeletére egy, a transmigratioval foglalkozó Commissio állított ki, azt Matolay János udvari ágens aláírásával igazolja. (Kelt 1756. november 10-én) (14).
A felsorolt iratok alapján azután a Helytartótanács, minthogy nem tartotta magát teljesen illetékesnek az ügy végleges elintézésére (más esetben és alkalommal egyszerűen utasította a vármegyét a “fiscalis actio” megindítására, amikor is a vármegye 50-l00 forint büntetést szabott ki a kihágókra), megírta jelentését a magyar királyi Kancellária részére. Jelentésében felsorolja a váci Consistorium vádjait és az investigatio (nyomozás során szerzett bizonyítékokat; közli továbbiakban Schingler cinkotai lelkész védekezését, különösen kiemelve, hogy a németek az impopulatio kezdetétől, vagyis 1756-tól állottak az ő lelki gondozása alatt. Ez idő alatt sohasem kényszerítették őket meghatározott összeg megfizetésére, hanem csak amit szűkös körülményeik között képesek voltak megfizetni. Hozzáteszi. még azt is, hogy lelkészi szolgálatáért járó provisio (stóla) ügyében hívei kérvényüket a legmagasabb trónus elé terjesztették fel, ahonnan eddig semmiféle utasítást (dispositionem) még nem kaptak.
A felsorolt érvek és ellenérvek és a Vallásügyi Bizottság javaslata (votuma) alapján a Helytartótanács meghozta saját javaslatát (votumát). A felhozott enyhítő körülmények figyelembevételével a Helytartótanács a múltra nézve Schingler lelkész eljárását igazoltnak látja. Minthogy mégis minden acatholicus ministernek lakóhelyén kívüli, más helyre (t.i. filiáikba) egyházi szolgálat végzésére irányuló kiszállásai (excursioi) a fennálló “jóságos” normális királyi resolutiók előírásai szerint általában tiltva vannak, mostantól kezdve a többször említett cinkotai ministernek is Keresztúrra a fentemlített célra irányuló excursioit hivatalos eljárással (expublico Serio) eltiltandónak alázatosan javasolja. Kéri, hogy Őfelsége ilyen irányban hozza meg határozatát. Kelt 1776. június 20-án. Aláírták a Helytartótanács tagja: Gróf Csáky János helyettes elnök, Skerlecz Tamás és Presselhegyi.
Mária Terézia uralkodása vége felé az volt a hivatalos gyakorlat, hogy a Kancelláriához került beadványokat előbb az öt tagú Államtanács tagjainak adták át (ezek: Lóhr, Gressler, Hatzfeld, Gebler és Kaunitz államminister), kiknek mindenike az aktákat áttanulmányozta, külön-külön megírta javaslatát, s az uralkodó az összes javaslat alapján hozta meg határozatát. Ez a határozat vagy úgy szólt, hogy a Helytartótanács javaslatára rávezette: “Approbatum”, vagyis, hogy a javaslatot helyesli, vagy pedig külön lapon írta meg határozatát különösen akkor, ha az eltért a Helytartótanács javaslatától.
József főherceg, Mária Terézia fia, apja halála óta társuralkodója volt anyjának, mint ilyen, egyes esetekben az államügyeket is intézte.
Így került a cinkotai lelkész ellen indított perirat József főherceg kezébe, ki azután a beérkezett javaslattok alapján külön íven hozta meg határozatát. Az ív fején - József egyszerű gondolkodásának jellemzésére - csak ennyi állott: Josephus 2. Benne a többi között azt mondja, hogy a cinkotai lelkész excursioinak ügyével kapcsolatos felterjesztésében kifejezett (tudni illik Helytartótanácsi) javaslatot (votumot) helyesnek fogadja el, ezért felhívja a Kancelláriát, rendelje el Pest vármegyénél az említett cinkotai minister tartózkodási helyen kívüli excursioiuak beszüntetését.
Az 1775. december 7-én megindított eljárás egész folyama alatt Schingler lelkész tovább folytatta keresztúri kiszállásait, mert József főherceg 1776. július 9-én kelt határozata alig jutott el a vármegyéhez, a váci Püspöki Consistorium újabb feljelentést intézett a Helytartótanácshoz, ugyancsak József főherceghez címezve.
A második feljelentés
SERENISSIME DUX ! EXCELSUM CONSILIUM!
A Püspöki Consistorium 1775. augusztus 29-ém kelt feljelentésében a szokásos alázatos lélekkel vette tudomásul a Helytartótanács 1776. augusztus 18-án kelt 3815. számú értesítését, mely szerint királyi rendelkezés folytán a cinkotai lelkész Keresztúrra való kiszállásaitól eltiltatott. Minthogy a nevezett lelkész keresztúri kiszállásait tovább is folytatja, előbbi kérelmét megújítva ismételten kéri, hogy az említett ministert a Felséges Uralkodó rendeletei iránti engedelmességre, a neki előirt határok betartására szorítani és a csabai paróchus jogait biztosítani méltóztassék.
Mintha Pornyai János Rákoscsaba 5. plébánosának (1774-1780) evés közben jött volna meg az étvágya, mert a Consistorium által még a következőket mondatja: “Színlelésnek kell minősítenünk a cinkotai minister ama állítását, hogy a keresztúriaktól nem szed megállapított díjakat, mert ez az állítása az igazsággal nem egyeztethető össze; ugyanis bizonyos jelentésekből megállapítottuk, hogy a stoláris jövedelmen kívül 6 kila tavaszi gabonát, 2 kocsi szénát s 1 1/2 öl tűzifát, s minden házaspár után „lectica”-nak nevezett és rájuk kivetett 2 pozsonyi mérő gabonát is kap. Ezeket minden jog nélkül, sőt minden királyi rendelet ellenére fizetik neki, a paróchus pedig, kinek joghatósága alá vannak rendelve, még azt sem kapja meg, ami az előírások szerint neki jár” (15). Ezért alázatosan kéri a Consistorium a Helytartótanácsot, hogy ezeket a szolgáltatásokat a csabai lelkipásztor (animarum curatori) részére, aki máshonnan csak csekély jövedelmet kap és saját szolgálatát nagy odaadással látja el: megítélni kegyeskedjék. Az újabb feljelentés alapján a Helytartótanács újabb nyomozást rendelt el, melynek lefolytatására Pest vármegye közgyűlése (congregatioja) egy szolgabíró, egy esküdt és a turai esperesből álló bizottságot küldött ki, mely azután Schingler lelkészt újból kihallgatta.
Kihallgatása során Schingler - úgy, mint azt előbbi kihallgatásakor is tette - személyesen írásban terjesztette be védekezését. Beadványához csatolt és a már említett A.) és B.) mellékletre hivatkozva állítja, hogy keresztúri hívei az impopulatio (megtelepítés) óta állottak a cinkotai lelkészek gondozása alatt, már a szokásjog alapján őt illeti Rákoskeresztúron a lelkipásztorkodás joga. Megismétli újból azt a kijelentését, hogy keresztúri hívei e kérdéses ügyben egyenesen a legmagasabb trón elé terjesztették fel kérvényük elintézését. Minthogy pedig onnan eddig semmiféle végzés nem érkezett még, az el tiltás alól felmentettnek érzi magát.
Az előbbi és a jelenlegi írásbeli nyilatkozatát azzal az alázatos kérelemmel nyújtja be, hogy azt a vármegye közgyűlésének mutassák be, s onnan a Helytartótanácshoz továbbítsák, a ezzel az egész ügyet Őfelsége jóindulatú kegyességére, döntésére bízni méltóztassanak (16).
A vármegye a fentiek kapcsán másodszor is beküldte jelentését a végzett investigatioról.
A felsorolt iratok alapján. a Helytartótanács megszerkesztette felterjesztését, melyet ezúttal nem Józsefhez, hanem a felséges császár, apostoli királynőhöz intézett. Felterjesztésében a Helytartótanács elmondja, hogy a váci Consistorium hálás szívvel vette tudomásul a cinkotai evangélikuslelkész ügyében hozott eltiltó végzést, ezúttal újabb kérelemmel is fordult a Helytartótanácshoz, melyben kéri, hogy a keresztúri acatholicusok stóla tekintetében a csabai paróchusnak rendeltessenek alá, s az említett plébánosnak előzetes engedelme és a stólának előzetes lefizetés nélkül a keresztúri acatholicusok keresztelésétől és esketésétől (temetésekről nem szól) tiltassék el; végül pedig kötelezzék a cinkotai ministert arra is, hogy azokat az összegeket, miket a keresztúri híveitől eddig is felvett, a csabai plébánosnak - aki egyébként is csekély jövedelemmel van ellátva - térítse meg.
Fenti kérelemre vonatkozólag a Helytartótanácsnak az volt a felfogása, hogy a keresztúri acatholikusoknak a plébános hatósága alá rendelése és a stólának előzetes lefizetéséhez kötése a kegyes királyi rendeletekkel megegyező.
Ami azonban az említett Consistorium ama másik kérését illeti, hogy a már felvett fizetményeket a plébánosnak térítse meg, az a véleménye, hogy a keresztúri acatholikusokat arra kevésbé lehet kényszeríteni, hogy amely összegeket a cinkotai ministernek önként fizettek, azokat a katolikus plébánosnak is kötelesek legyenek megfizetni, mert a paróchusnak csak a rendes stólával kell megelégednie. (Kelt 1776. szeptember 5.) felterjesztést, mint elnökhelyettes, Gróf Csáky János, Csáky György és Balassa írta alá. A vallásügyi elnök Berchtold volt, ülnökei Mednyánszky, Sidó, Skerlecz, Hlavács és Aszalay voltak.
Ez a beadvány is az akkori gyakorlat szerint az Államtanács öt tagjának kezeihez került, melyre mindenikük külön-külön megtette a maga javaslatát. Ennek figyelembevételével ezúttal maga Mária Terézia hozta meg a határozatát: a Helytartótanács javaslatát helyesnek fogadta el, mely szerint a keresztúri evangélikusok stóla tekintetében a csabai plébánosnak vannak alárendelve, s annak engedelme és a neki járó stóla előzetes lefizetése nélkül keresztúri acatholicusokat a cinkotai evangélikuslelkész nem keresztelhet, s nem eskethet. Felszólítja a Helytartótanácsot, hogy helyesnek elfogadott javaslata értelmében a határozat végrehajtása céljából a megfelelő lépéseket tegye meg (17).
Mária Terézia eme határozatával befejeződött a keresztúri evangélikusok nagy pere. Az eddigi, különösen pedig az 1770. évi explanata resolutiok értelmében a keresztúri evangélikusok végleg a rákoscsabai plébános hatósága alá tartoztak, részére kellett az esketések, születések (temetésekről itt sem szól) után járó stóladíjakat lefizetni, csak az ezt igazoló engedéllyel jelenhettek meg, s végezhették el az egyházi cselekményeket saját lelkészükkel, melyért járó díjat díjból le kellett fizetniük. Mária Terézia határozata nem méltányolta a csabai plébánosnak azt a kérelmét, hogy a cinkotai lelkész fizesse meg a plébánosnak azokat az összegeket, miket keresztúri hívei önként adtak neki.
Nem volna érdektelen az Államtanács iratai közé betekinteni, mik voltak az államtanácsosok javaslatai a Schingler ügyre vonatkozólag. Bizonyos azonban, hogy ez időben még teljesen Mária Terézia intenciói szerint hozták meg javaslataikat, sőt, amint azt az 1775-i végzésben látjuk, József főherceg maga is Mária Terézia szellemében hozta meg határozatát, pedig valláspolitikai felfogása teljesen eltért anyjáétól. Mikor ezidőben József bejárta Magyarországot, a protestánsok mindenfelé kérvényekkel fordultak hozzá vallási sérelmeik orvoslása céljából. Ő mindenkor kegyesen meghallgatta panaszaikat, amiért azután anyja ezt az eljárását szemére is vetette neki (18).
Józsefnek ezt az eltérő felfogását államtanácsosai is ismertették, azért hozhattak ők is, de, még a Helytartótanács is aránylag enyhébb javaslatokat a cinkotai lelkész keresztúri kiszállásai ügyében. Sem József, de Mária Terézia sem kívánta Schingler János megbüntetését, ugyanakkor a 30 honti és negyvennégy nógrádi prédikátor ellen 10-20 forint büntetést, sőt böjttel szigorított 1-3 hónapi börtönt szabtak ki még 1780-ban is (19). Számos esetben a lelkészeket még papi hivataluktól is megfosztották, s egyházaik működését beszüntették.
Keresztúrra nézve a nagy per tehát befejeződött. Mária Terézia haláláig, sőt II. József uralkodásának első éveiben is a cinkotai lelkész papi szolgálatát nem végezhette Keresztúron, s a lakosok a kettős stóla terhét voltak kénytelenek nyögni.
E határozat után Pornyai János, Csaba ötödik plébánosa, a csabai “Historia Domus”-ban azt írta: 1775. szeptember hóban szabályoztatott a keresztúri, főleg pedig a péceli evangélikusok hovatartozásának kérdése. A péceli evangélikusokról azt mondja: nem lévén helyben lelkészük - azok a törvény és a józan ész ítélete alapján, sem a péceli református, sem a maglódi evangélikuslelkész hatósága alá nem tartozhatnak, s így természetesen csak a csabai plébános funkcióit kötelesek igénybe venni, még pedig aszerint. fizetve több vagy kevesebb stólát, amint a plébánosnak ki kell mennie, vagy helyben végezheti a szertartást.
Amikor pedig 1777. augusztus 12-én galántai Esterházy Pál László segédpüspök és általános püspöki helynök egyházlátogatást végzett Csabán, ezeket újból jegyzőkönyvbe vétette. “Püspöki rendeletre Pornyai János elkészítette az acatholicusok könyvét, születés, házasság és halálozás címén nyilvántartotta azokat” (20). Arra pedig különösen ügyelt a klérus, hogy a ref. és evangélikuslelkészek kölcsönösen egymás híveit gondozásba ne vegyék, mert az ily eseteket szigorúan büntették.
A keresztúri evangélikusok lelkészt tehát ezután sem kaphattak, nyilvánosan működő iskolájuk is aligha volt; nem maradt más hátra, mint a kedvező fordulat bevárása, melyre reményt nyújtottak II. Józsefnek a protestáns panaszkodók előtt tett ama vigasztaló kijelentései, hogy “nem marad ez mindig így” (21).
Hogy ilyen viszonyok mellett a felekezeti kérdés milyen élénken élt a köztudatban, a protestáns vezetők egymással folytatott magánlevelezése is mutatja. Pohl Mihály 1777. március 15-én kelt - nem tudni - Podmaniczky II. Jánoshoz vagy Podmaniczky Sándorhoz intézett latin levelében szomorúnak festi az ez időbeli felekezeti állapotokat. Többek között azt kívánja, hogy az Isten állítsa mielőbb vissza a címzettet régi erejébe, amire különösen a mostani kritikus körülmények között igen nagy szükség van. Folyik a vallásüldözés, s igen szomorú dolog, amikor az ember számkivetett a saját hazájában (22). Ez alatt pedig kétségtelenül a protestánsok háborgatását kell érteni, mert a címzettet Podmaniczky inspectornak, vagyis egyházfelügyelőnek nevezi. Pohl Mihály acsai lelkész volt, akit 1776-ban iktattak be a bányakerület püspöki székébe (23).
(Bartók János kézirata. Részlet a rákoskeresztúri evangélikusegyház története II. és III. füzetéből)
|