Pesti Egyházmegye
 
1%

1%

 
Menü
Pesti Egyházmegye
Pesti Egyházmegye Gyülekezetei
Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség
Atalakitas alatt
Kiadványaink, publikációink
Dr. Kósa Pál: A Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség története
Dr. Bartók Albert: A rákoscsabai plébános és a cinkotai evangélikus minister nagy pere. Keresztúri vallási viszonyok 1770-80. években
 

Dr. Bartók Albert: A rákoscsabai plébános és a cinkotai evangélikus minister nagy pere. Keresztúri vallási viszonyok 1770-80. években

A rákoscsabai plébános és a cinkotai evangélikus minister nagy pere. Keresztúri vallási viszonyok 1770-80. években

Mária Terézia vallási elnyomó rendszere, uralkodása utolsó 10 esztendejében Rákoske­reszt­úron is külö­nösen érezhetővé vált. A felvilágosodási eszmék nagyméretű terje­dése elé Mária Te­rézia valláspoliti­kájának szigo­rításá­val iparkodott gátat emelni. Csíktarcsa után 1770 óta az elnyomó rend­szer most Cinkota rákoske­resztúri filiájában is minden szigorával (nyer­seségével) je­lent­kezett. Míg azelőtt célravezetőnek tartotta a pro­tes­táns egyházak anya­egyházzá ala­kításá­nak meghi­ú­sítá­sát, (1) addig most már anyaegy­házak lelkészének filiákba való kiszállásait (excursioit) is teljes szigorral igyekezett le­hetetlenné tenni. E cél elérése érdekében nemcsak országos vi­szonylatban vé­geztek nagy át­szer­vezéseket, mint amilyen az esz­tergomi egyház területén a rozs­nyói-, besz­tercebá­nyai-, nagyszom­bati új püspökségek felállítása volt, hanem ilyen át­szervezések történtek egyes püs­pök­ségek kebelében is. És itt a váci püspökség ha­ladt az élen. Vác püspöke, gróf Esterházy Károly a kis számú hivőből álló rákoscsabai római katoli­kus egyhá­zat, mely ed­dig az isaszegi anya­egyház filiája volt, 1762-ben anyaegyházzá minősítette át, plé­bánost nevezett ki élére, s hogy némileg jövedelmét is növelje, Pécel filiát Rákoscsabá­hoz csatolta. De még így is kevés volt a hi­vők száma ahhoz, hogy a plé­bános megélhetését bizto­sítsa. 1769-ben azután gróf Migazzi Kristóf váci püspöki helytartó és bécsi bíbornok-ér­sek a rákoske­resztúri római katolikus filiát Ecser anyaegy­háztól el­szakította, Rákos­csabához csatolta. Az ecseri plébánosnak Pest vármegye ré­szére, 1766-ban készített kimutatása szerint a rákos­keresztúri római katolikus hívek száma 30 családból állott, akik családonként 50 dé­nárt és egy-egy pozsonyi mérő gabonát fi­zettek a plébánosnak. Egész évi jöve­delme pénzre átérté­kelve 50 Ft-ot tett ki (2). A rákoscsabai plébános még az ezen összeg­gel növelt jövedelmet is kevés­nek tar­totta, így a ke­resztúri evangélikusok részéről járó stólapénzeket is magának követelte. Ehhez az 1749-es és egyéb explanata resolutiok szolgáltattak is némi jog­alapot, csakhogy ezeket a ren­deleteket eddig, bizonyos okok­ból, elég lagymatagon hajtották végre. Ezért azután Mária Terézia 1770-ben a Helytartótanáccsal egy újabb rende­letet bo­csáttatott ki, mely most már erélyesen és véglegesen a magángyakorlatos anyaegyhá­zak te­kintetében a Kollonich-féle 1691-i ma­gyarázatot fogadta el és érvé­nyesítette (3). Ez pedig ab­ból állott, hogy a nyu­gati 9 vár­megye arti­culáris egyházain kívül az összes anyaegyházak lelké­szeinek eltiltotta, hogy filiáikat papi funkciók vég­zése céljából lá­to­gathassák, mert az azokért járó szoláris fizet­ségek az il­letékes római katolikus plébánost illették. Ez az 1770. évi helytartótanácsi rendelet a rákoscsabai római katolikus plébánosnak eljá­rásá­ban is nagy válto­zást eredményezett. Nemcsak a keresztúri római katolikus hívek részéről járó fizetményeket él­vezte, hanem az összes keresztúri evangélikusok egyházi cse­lekmények, mint pl. a keresztelés, esketés és temetés tekintetében a rákoscsabai plébá­nos­nak voltak aláren­delve. Ezekért a cse­lekmé­nyekért járó stóla-jöve­delmek a plébá­nost il­lették. Csak azok lefi­zetését igazoló enge­déllyel vehet­ték igénybe saját cinkotai lelké­szük szolgálatát, ki­nek részére újból le kellett a stólát fizetniük. Minthogy ez az evangélikus stólafizetés egé­szítette ki a rákoscsabai plébános jöve­delmét - mely a plé­bános bevallása szerint nagyon csekély volt - élénk figyelemmel kísérte a cinkotai evangélikuslel­kész keresztúri tevé­kenységét, azt mindenkor szóvá tette, sőt a vármegyénél fel is jelentette (4). A rákoscsabai plébános folytonos követelé­sei érzékenyen érin­tették a ke­resztúri evan­géli­kus­ságot, mind a tót-magyarokat, mind a németeket, éspedig ezúttal nemcsak lelki­ek­ben, hanem anyagi­akban is egyaránt. A tót-magyarok úgy látszik beletörődhettek sor­sukba, mert az ez időbeli kancellá­riai iratok kö­zött nincs nyoma, hogy ez irányban vala­mely lépést tettek volna. A németeknek azonban 1756-ban Mária Te­rézia hatóságaitól volt írásbeli ígé­retük arra, hogy Cinkota közelségében megtelepedve, éppen úgy, mint az előbbeni tót telepesek, vallásu­kat Kereszt­úron szabadon gyakorol­hatják. Nem tudták feltéte­lezni azt, hogy Má­ria Te­rézia hatóságai másként véleked­nek, mint 15-20 évvel ko­rábban; nem tudtak be­letörődni az újabb sérelmes változásba. Ezért Schingler Já­nos cinkotai evangélikus­lelké­szük ösztönzésére 1775. szeptem­ber 18-án a Helytartótanács utján ama kérelemmel for­dultak a Királyi Kancelláriához (5), hogy őket, kik Styriából és Karinthiából történt ki­űzetésük után, mint filiális egyház, a cinkotai anya­egyház­hoz csatlakozva mind­eddig sza­badon gya­ko­rolhatták vallásukat, újabban arra kény­sze­rítik őket, hogy a rá­koscsabai római katolikus plébánosnak is fi­zesse­nek stólát, annak elő­ze­tes engedelme nélkül , cinkotai evangélikuslelkészük szol­gálatát nem vehetik igénybe. Alá­zatosan ké­rik, hogy a meg nem szolgált stóla kétszeri fizetésével őket ne terhel­jék; ez irányban a ke­gyes vé­delemért ese­deznek. Erre a kérvényre Ürményi Józsefnek, a Kirá­lyi Kancellária referendáriusának javasla­tára a Kan­cellária a következő ha­tározatot hozta: “Mivel a kérelem a normális királyi rende­letekkel ellenke­zik, egy­szerűen irattárba he­lyezendő”. A rákoskeresztúri németek hasztalan várták választ kérelmükre, az a Kancellária vagy a Helytar­tótanács irattárában porosodott. De az elintézésnek ez a módja válasz volt a cinkotai evangélikuslel­kész ré­szére is, mert mint védekező iratában mond ja is: a né­me­tek az ő javaslatára ter­jesztették fel kérvé­nyüket a Kan­celláriá­hoz, s amíg onnan nem jön eltiltás, feljogosítottnak érezte magát, már a hosszú szokás alapján is, ke­resztúri ki­szállásainak további folytatására (7). Ezért azután a rákoscsabai plébános ismételt panaszára a váci püspöki consistorium egy­más után három ízben is tett felje­lentést a Helytartótanácsnál. Az első feljelentés A rákoscsabai plébános által felhozott vádak és a cinkotai prédikátor, Schingler Já­nos ál­tal közölt ellenérvek élénken festik le Mária Te­rézia valláspolitikájának irányel­veit, azért ér­demes arra, hogy a kér­déssel részleteseb­ben is foglal­kozzunk. Mint említettük, az 1770-i explanatios ren­delet volt az, mely protestáns lelkészeknek most már Pest vármegyében is megtil­totta le­ányegyházaikba való kiszállásait (excursioit). E ren­delet végre­hajtásá­hoz Vác püspöke erélyesen hozzá is látott. Nem volt véletlen, hogy mindezt, mind az 1749. évi rendelete­ket nyomtatásban éppen Vá­cott adták ki. A rákoscsabai plébános jelentése alapján a váci püspöki Consis­torium (Consistorium episcopale Vaciense) 1775. december 7-én a következő latinszövegű feljelentést küldte fel a Magyar Királyi Hely­tartótanácsnak, mely mint corregensnek, II. József­nek van cí­mezve (9).

SERENISSIME DUX ! MAGAS HELYTARTÓTANÁCS !

Két hónappal ezelőtt csabai lelkészünk (animarum curator) jelen­tette, hogy a Pest megyei Cinkota evan­gélikus lelkésze (ministere) az ugyanolyan vallású keresztúri lakosokat, kik azon­ban szabad val­lásgya­korlattól el vannak tiltva, s ez ideig a csabai plébános fennható­sága alá tartoznak, min­denfelé kénye-ked­vére keresztel, esket és egyéb ilyennemű papi szolgálatot vé­gez, sőt a paróchusnak járó stó­lát is magának fizet­teti. Mikor mi ezt köteles­ség­szerűen az em­lí­tett megyének jelentettük, meg­kértük, talál­jon valami eszközt a vissza­élések meggátlás­ára (megszüntetésére). A megye e cseleke­detek eltil­tása céljából szolga­bí­rót rendelt ki. Azt re­méltük, hogy a hivatalos eltiltásnak, mely annyi világos ki­rályi rendeletre támasz­kodik, enge­delmeskedni és az ily tör­vény­sértések­től ezután megadásszerűen tar­tóz­kodni fog: másként történt azonban. Mi­dőn ugyan is a szolgabíró arra figyelmez­tette, hogy a csabai elöljáró ha­tás­körébe ne avat­kozzék és az előirt határokat át ne hágja, durván azt vá­laszolta, hogy ő a legke­vésbé teszi azt, mert már hosszú gyakorlat szolgál védelmére és azt állította, hogy ettől a jö­vő­ben mindaddig nem fog eltérni, amíg öt maga a király Őfelsége pa­ranccsal el nem tiltja. Pe­dig milyen cse­kély súlya van állítá­sainak, miket saját jogainak és eddigi eljá­rása helyes­ségének bizonyítá­sára felhoz, bárki könnyen beláthatja, aki előtt a ki­rály legkegyelmesebb újabb rende­letei is­merete­sek és akiknek annyiszor és oly kimerítően adatott tud­tukra, hogy a ministereknek (protestáns lelké­szek­nek) működési tere csak azokra a területekre (helyekre) szól, melye­ken vallásuk szabad gyakorlása engedélye­zett, mások pedig, csak ha a római katolikus paróchusnak járó stólát előzetesen lefizették, fordulhatnak saját lelki­pásztorukhoz; hogy az ügy tisztán látható legyen, a cinkotai lel­kész még így sem formálha­tott semmi jogot. Sőt, a gyakran meg­sértett királyi ren­deletek vádlottjává tette magát. nem tulajdonít­ha­tunk több védelmet a szokásnak, mint amennyit az kifejez. Ugyanez az eset a cinkotai lelkész­nél. Mivelhogy kiszállásai al­kalmával a csabai plébános állandóan köz­be­lé­pett, s nem mulasztotta el ál­landóan fi­gyelmeztetni, hogy a királyi ren­deletekhez igazodjék, sőt hogy Pest megye 1775. au­gusztus 2-án (helyesen 1775. augusztus 2-án az ily törvénysze­gésektől eltiltotta, amint az eltiltásról szóló má­sodpéldány, mely ke­zeink között van, találóan iga­zolja, hogy csak egy mód áll még fenn, hogy annak szabadossá­gát meg­zabolázzuk: gon­doskodjunk róla, hogy a Magas Helytartótanács nagyfokú te­kinté­lyével te­gye lehetetlenné, hogy a már többször említett cinkotai lel­kész a csabai plébánosnak kárt okozzon és elren­delni méltóz­tassék, hogy a megszabott határokat tartsa be. Amit mi leg­nagyobb alá­zattal ké­rünk a Magas Helytartótanácstól mély hálá­val, a Magas Helytartótanács őke­gyelmessé­gének (Serenitati Vestrae Regiae Excelsi Consilii Locumtentialis Regii).

Vaczii 7. Decembris 1775.

Humillimi Consistorium Episcopale (10)

E vallásügyi panaszt a helytartótanács vallás­ügyi bizottsága, melynek a hercegprí­más volt az elnöke, vizsgálta meg s tette meg külön lapon javaslatát, melyben a pa­na­szolt esetet új­ból összefoglalva azt javasolja, hogy a cinkotai lelkész keresztúri ki­szállá­saitól tiltassék el, Kéri javaslatának jóváha­gyását. Az irathoz mellékelve van továbbá Pest me­gye 1776 június 3-án kelt jelentése arról, hogy a megye közgyűlése a cinkotai lel­kész ügyének kivizsgálósára szolgabírót kül­dött ki, aki az esperesség (turai) kiküldöttjének jelenlétében az ügyet meg­vizsgálta és az 5664/l775. számú eltiltást végrehajtotta (11). Mellékelve van továbbá hozzá Schingler Já­nos cinkotai evangélikuslelkész védekező irata, melyet a nyomozás (investigatio) al­kalmával írásban adott át az eljáró szolgabí­rónak azzal, hogy azt szükség esetén a maga­sabb fórumokhoz továbbítsa. Minthogy Schingler védekezése több lénye­ges adatot tartalmaz mind a németek betele­pedé­sére, mind a keresztúri egyházi jövedel­mekre vonatkozóan, azt részlete­sebben óhajtjuk közölni.

Schingler János 1775 október 27-én kelt latin nyelvű declaratioja

A cinkotai egyház lelkésze, Schingler János az arról szóló el­tiltást, hogy a keresztúri la­kosok részére a stólának a csabai plébános részére történő lefizetése nélkül jövő­ben lel­ké­szi szolgálatot vé­gezni ne merészeljen, amidőn ezt az eltiltást Pest-Pilis-Solt me­gyék határo­zata alapján küldött Csabay nevű vice­szolgabíró 1775. Október 27-én kihir­dette, nevezett minister azt mély alázattal. megfel­leb­bezte a következő in­dokok alapján : ELŐSZÖR: A Helytartótanácsnak hasonló ügyekre 1770 éviben kibo­csátott rende­lete előtte eddig is­meretlen volt, köröztetését nem is hallotta, MÁSODSZOR: Keresztúron különböző szokású és gondolkodású nép lakik: németek és tó­tok. Az ágostai evangélikusvallású né­metek ide A.) (alatt mellékelt kiköltözési rendelet szerint 1756. évben Styriából és Karinthiából jöttek, akik a király Őfelsége parancsá­ból voltak kénytelenek kivándo­rolni, másrészt meg B) alatt csatolt legszen­tebb fel­sé­gének ama jóságos rendelete sze­rint a ki­költözőkről útközben, s itteni tartóz­kodásuk alatt mindaddig gondoskodás tör­tén­jék, amíg házaikat itten fel nem építik. Végül itt meg­telepedve, Cinkotán részben elődeinek, részben saját maga papi szolgá­latai alatt evangélikus vallásuk szabad gya­korlását él­vezték. A kapott lelkészi szolgá­lato­kért so­hasem kényszeríttették őket vala­mely meg­állapított összeg megfizetésére, hanem csak annyira, amennyit szűkös anyagi körülmé­nyeik között fizetni ké­pesek voltak és sze­gény sorsukban megerőltetés nélkül, jó szán­dékkal, önként tettek meg. Egyébként ezek most is nagy szükségben élnek, miről összes szomszédaik tanúsá­got te­het­nek. A tót nemzetiséghez tartozó lakosok ezen hely megtelepítése óta, mint filiabeliek, az említett cinkotai egyház több lelkészének szolgálatával az evangélikusVallásuk szabad gyakorlá­sával éltek. Eddig ezen filiális köte­lék Őfelsége semmiféle rendele­teivel nem szakíttatott meg, ha­nem előbbi állapotuk folyto­nosságában meghagyat­tak. Világosan kitűnik ez abból, hogy Őfelségé­nek A.) és B.) alatt mellékelt párt­fogó ren­deletei szerint a styriai és karinthiai németek azért építették fel lakóházaikat Keresztúron, hogy éppen úgy, mint e hely előbbeni lakói saját vallásuk szabad gya­korlásával és a cinkotai lelkészek szolgálataival élhes­senek. Újabban pedig a keresztúri filiát anyaegyhá­zától nem is köröz­vénnyel, hanem a spe­ciá­lis ki­rályi rendelettel akarja elszakítani. En­nek alapján kéri, hogy a keresztúri filia ma­rad­jon meg régi helyzetében. Ugyanígy stó­lának döntés alatt álló kérdését megfelleb­bezi, elin­tézését a Legszentsége­sebb Őfel­sé­gének ke­gyességére és nagylelkűségére, mint a vallás legmagasabb törvényszékére bízza. Schingler végül kéri, hogy nyilatkozatát, ha szüksége s, a helytartótanácshoz továb­bítani szí­veskedjenek. Schingler védekező iratához csatolt A.) mel­léklet Gróf Nádasdy Lipót Flórián körle­vele a magyar hatóságokhoz az osztrák transmigransoknak útjuk alatti kellő fo­gata­tása és ellátása érdekében (12). A Helytartótanács feje, Nádasdy Lipót Fló­rián, az említett köriratban tudtára adá az összes fő- és alispánoknak, a megyei szolga­bíráknak és ülnököknek, az ös­szes szabad ki­rá­lyi és egyéb váro­sok fejeinek és azok egyetemességének (universitásaiknak), to­vábbá az összes községek és birtokok veze­tőinek és minden­kinek, kik ezt a levelet lát­ták, olvas­ták, vagy hallottak róla, a követke­zőket: minthogy a “styriai és karinthiai her­cegségekből” (Felső-Ausztriát nem említi) való 88 személy­ből álló lutheránus-csoport indul. Őfelsége rendeletére Magyarországba, Kereszt­úrra, mely köz­ség Pest megyében fekszik és I. Podmaniczky Sán­dor tulajdonát ké­pezi, hogy ott megtelepedjenek, odautazá­suk sikeres megol­dása céljából el­rendelte, hogy a fennemlített összes hatóságok és személyek kövesse­nek el mindent, hogy ez a 88 sze­mély útja folyamán mindenütt szaba­dan mehessen, vagy tartóz­kodhassék, velük szemben jóakaratot tanúsítsanak, róluk gon­doskodjanak, még el­szállításukhoz szük­sé­ges fo­gatokat is - természetesen megfelelő térítés ellenében - rendelkezésükre bocsás­sanak, s min­dent kövessenek el, ami a legfel­sőbb-csá­szári és királyi akarat teljesíté­sét biztosítja. Ilyen körültekintően készítették elő az oszt­rák új polgár­társak utját Keresztúr felé. A védekező irat második (B) jelzetű mellék­lete (13) pedig az a német nyelvű levél volt, ame­lyet Matolay János ágens kül­dött meg Schingler részére és amely a keresztúri transmig­ransokra vo­natkozik. E levél vála­szul szolgált I. Podmaniczky Sándor leve­lére, melynek magyar fordítását az alábbiak­ban adom.

Először. Podmaniczky úrnak nagyon le vagyunk kötelezve, hogy ezeket a családo­kat saját bir­tokán elhelyezte, s azokat gondo­zásba venni szíveskedett. Másodszor. Ő Császári és Királyi Felsége naponként 3 krajcár ki­utalását nemcsak leg­ke­gyelmesebben engedélyezi azoknak a sze­mé­lyeknek a részére, akik hiányt szenvednek és pedig a téli hónapokban fo­lyó év (t. i. 1756.) november 1-től 1757. április hó vé­géig, hanem azt is, hogy ez az összeg 3-3 hónaponként Podmaniczky úr által készített kimu­tatás és nyugta ellenében fel is vehető. Harmadszor. A tavaszi és nyári hónapokban az emberek nézzenek utána, hogy kora reg­gel­től és kerti (zöld) munkával táp­lálékukat megsze­rezzék, főleg pedig felépítsék házaikat és föld­jeiket megműveljék. Ma egyik vagy másik közülük szorgalma ellenére mind­amellett szükséget szenvedne, a lehetőség szerint segítségükre igyekezünk lenni. Negyedszer. A legközelebbi postával szigorú rendelkezést kül­de­nek ki Karinthiába és Stáje­rországba, hogy ezeknek az embereknek a va­gyont minél előbb mobillá (ingóvá) te­gyék, hogy gazdaságaikban segíteni tudja­nak magukon. A nehéz­ség egyedül abban van, hogy a javak megvá­sárlói csak részle­tekben tudnak fizetni, s így az összeget tőlük előre nem követelhetik. Remélhető azonban, hogy követeléseiket a közeljövőben meg fogják kapni. Ötödször. Az iskolamesterre és lelkészük­nek egyéb segítőtársaira vonatkozó kérelmü­ket illetően kí­vánatos lenne, ha velük (t.i. a Directorium in Publicis et Cameralibus-szal) kö­zölnék külön iratban a kiutasított és Ke­resztúron végle­gesen megtelepedett csa­ládok neveit, hogy kérelmüket a Magyar Ud­vari Kan­celláriánál megfelelően támogatni le­hessen.

Hogy ez a másolat azzal az eredetivel meg­egyez, melyet Őfelsége rendeletére egy, a transmigratioval foglalkozó Commissio ál­lított ki, azt Matolay János udvari ágens aláírásával igazolja. (Kelt 1756. no­vember 10-én) (14).

A felsorolt iratok alapján azután a Helytar­tótanács, mint­hogy nem tartotta ma­gát telje­sen illeté­kesnek az ügy végle­ges elintézésére (más esetben és alkalommal egyszerűen uta­sította a vármegyét a “fiscalis actio” megin­dítására, ami­kor is a vár­megye 50-l00 forint bün­tetést szabott ki a ki­hágókra), megírta jelentését a magyar királyi Kancellária ré­szére. Jelentésében felsorolja a váci Consistorium vádjait és az investigatio (nyo­mozás során szerzett bizonyíté­kokat; közli továbbiakban Schingler cinkotai lelkész vé­dekezését, külö­nösen kiemelve, hogy a né­metek az impopulatio kezdetétől, vagyis 1756-tól állottak az ő lelki gondozása alatt. Ez idő alatt sohasem kényszerítették őket meghatározott összeg meg­fizeté­sére, hanem csak amit szűkös körülményeik között képe­sek voltak megfizetni. Hozzáteszi. még azt is, hogy lelkészi szolgálatáért járó provisio (stóla) ügyében hívei kérvényüket a legmaga­sabb trónus elé terjesztették fel, ahonnan ed­dig semmiféle utasítást (dispositionem) még nem kaptak. A felsorolt érvek és ellenérvek és a Vallás­ügyi Bizottság javaslata (votuma) alapján a Helytar­tótanács meghozta saját javaslatát (votumát). A felhozott enyhítő körülmények fi­gyelembevételével a Helytartótanács a múltra nézve Schingler lelkész eljárását iga­zoltnak látja. Minthogy mégis minden acatholicus ministernek lakóhe­lyén kívüli, más helyre (t.i. filiáikba) egyházi szolgálat végzésére irá­nyuló kiszállásai (excursioi) a fennálló “jóságos” normális királyi resolutiók előírásai szerint általában tiltva vannak, mostantól kezdve a több­ször emlí­tett cinkotai ministernek is Kereszt­úrra a fentemlített célra irányuló excursioit hivata­los eljárással (expublico Serio) el­tiltandónak alázatosan ja­vasolja. Kéri, hogy Őfelsége ilyen irányban hozza meg ha­tározatát. Kelt 1776. június 20-án. Aláírták a Helytartóta­nács tagja: Gróf Csáky Já­nos helyettes el­nök, Skerlecz Tamás és Presselhegyi. Mária Terézia uralkodása vége felé az volt a hivatalos gyakor­lat, hogy a Kan­celláriá­hoz került beadványokat előbb az öt tagú Állam­tanács tagjainak adták át (ezek: Lóhr, Gressler, Hatzfeld, Gebler és Kaunitz államminister), kiknek minde­nike az aktákat áttanul­mányozta, külön-külön megírta javas­latát, s az uralkodó az összes javaslat alapján hozta meg határozatát. Ez a határozat vagy úgy szólt, hogy a Hely­tartó­tanács javaslatára ráve­zette: “Approbatum”, vagyis, hogy a ja­vaslatot helyesli, vagy pedig külön lapon írta meg ha­táro­zatát különösen akkor, ha az el­tért a Hely­tartótanács javas­latától. József főherceg, Mária Terézia fia, apja ha­lála óta társural­kodója volt anyjának, mint ilyen, egyes ese­tekben az államü­gyeket is in­tézte. Így került a cinkotai lelkész ellen indított perirat József főherceg kezébe, ki azután a beérkezett javaslattok alapján kü­lön íven hozta meg határozatát. Az ív fején - József egy­szerű gondolkodásának jellemzésére - csak ennyi állott: Josephus 2. Benne a többi között azt mondja, hogy a cinkotai lelkész excursioinak ügyével kap­csolatos felterjesz­tésében kife­jezett (tudni illik Helytartótaná­csi) javaslatot (votumot) he­lyesnek fogadja el, ezért felhívja a Kan­celláriát, rendelje el Pest vármegyé­nél az em­lített cinkotai minister tartózkodási helyen kívüli excursioiuak beszüntetését. Az 1775. december 7-én megindított eljárás egész folyama alatt Schingler lel­kész tovább folytatta keresztúri kiszállásait, mert József főherceg 1776. július 9-én kelt határozata alig jutott el a vármegyéhez, a váci Püspöki Consistorium újabb fel­jelentést intézett a Hely­tartótanácshoz, ugyancsak József főher­ceghez címezve.

A második feljelentés

SERENISSIME DUX ! EXCELSUM CONSILIUM!

A Püspöki Consistorium 1775. augusztus 29-ém kelt feljelen­tésé­ben a szokásos alá­zatos lélekkel vette tudomásul a Helytartótanács 1776. augusztus 18-án kelt 3815. számú ér­tesítését, mely szerint királyi rendel­kezés folytán a cinkotai lelkész Keresztúrra való ki­szállásaitól eltiltatott. Mint­hogy a nevezett lelkész keresztúri kiszállásait tovább is foly­tatja, előbbi kérelmét megújítva ismételten kéri, hogy az említett ministert a Fel­séges Uralkodó rendeletei iránti engedelmességre, a neki előirt határok betartására szorítani és a csabai paróchus jogait biztosítani méltóz­tassék.

Mintha Pornyai János Rákoscsaba 5. plébá­nosának (1774-1780) evés köz­ben jött volna meg az étvágya, mert a Consistorium által még a következőket mon­datja: “Színlelésnek kell minősítenünk a cinkotai minister ama állítását, hogy a ke­resztúriaktól nem szed megállapított díjakat, mert ez az állítása az igazsággal nem egyeztethető össze; ugyanis bizonyos jelentésekből megállapítottuk, hogy a stoláris jövedelmen kívül 6 kila tava­szi gabonát, 2 kocsi szénát s 1 1/2 öl tűzifát, s minden házaspár után „lectica”-nak neve­zett és rájuk kivetett 2 pozsonyi mérő gabo­nát is kap. Ezeket minden jog nélkül, sőt minden kirá­lyi rendelet ellenére fizetik neki, a paróchus pedig, kinek joghatósága alá vannak rendelve, még azt sem kapja meg, ami az előírások szerint neki jár” (15). Ezért alázatosan kéri a Consistorium a Hely­tartó­tanácsot, hogy ezeket a szolgáltatásokat a csabai lelkipásztor (anima­rum curatori) ré­szére, aki máshonnan csak csekély jövedel­met kap és saját szolgála­tát nagy odaadással látja el: megítélni kegyes­kedjék. Az újabb feljelentés alapján a Helytartótanács újabb nyomozást rendelt el, melynek lefolytatására Pest vármegye közgyűlése (congregatioja) egy szolgabíró, egy esküdt és a turai espe­resből álló bizottságot küldött ki, mely azu­tán Schingler lelkészt újból kihallgatta. Kihallgatása során Schingler - úgy, mint azt előbbi kihall­gatásakor is tette - szemé­lyesen írásban terjesztette be védekezését. Beadvá­nyához csatolt és a már említett A.) és B.) mellékletre hivatkozva állítja, hogy kereszt­úri hívei az impopulatio (megtelepítés) óta ál­lottak a cinkotai lelkészek gondozása alatt, már a szokásjog alapján őt illeti Rákoske­resztúron a lelkipásztorkodás joga. Megis­métli újból azt a kijelenté­sét, hogy keresztúri hívei e kérdéses ügyben egyenesen a legma­ga­sabb trón elé terjesztették fel kérvényük elintézését. Mint­hogy pedig onnan eddig semmiféle vég­zés nem érkezett még, az el tiltás alól felmentettnek érzi magát. Az előbbi és a jelenlegi írásbeli nyilatkozatát azzal az alá­zatos kérelemmel nyújtja be, hogy azt a vármegye közgyűlésének mutas­sák be, s onnan a Helytartóta­nácshoz továb­bítsák, a ezzel az egész ügyet Őfelsége jóin­dulatú kegyességére, dön­tésére bízni mél­tóztas­sanak (16). A vármegye a fentiek kapcsán másodszor is beküldte jelentését a végzett investigatioról. A felsorolt iratok alapján. a Helytartótanács megszerkesztette felterjesztését, melyet ez­úttal nem Józsefhez, hanem a felsé­ges csá­szár, apostoli királynőhöz inté­zett. Felter­jeszté­sében a Helytartótanács elmondja, hogy a váci Consistorium hálás szívvel vette tudomásul a cinkotai evangélikuslelkész ügyében hozott eltiltó végzést, ezúttal újabb kérelemmel is fordult a Helytartótanácshoz, melyben kéri, hogy a keresztúri acatholicusok stóla tekintetében a csa­bai paróchusnak rendeltessenek alá, s az em­lített plébánosnak előzetes engedelme és a stólá­nak előzetes lefizetés nélkül a ke­resztúri acatholicusok keresztelésétől és esketésétől (temetésekről nem szól) tiltassék el; végül pedig kötelezzék a cinkotai ministert arra is, hogy azokat az összegeket, miket a kereszt­úri híveitől eddig is felvett, a csabai plébá­nosnak - aki egyébként is csekély jövede­lemmel van ellátva - térítse meg. Fenti kérelemre vonatkozólag a Helytartóta­nácsnak az volt a felfogása, hogy a ke­reszt­úri acatholikusoknak a plébános hatósága alá rendelése és a stólának elő­zetes lefizeté­séhez kötése a kegyes királyi rendeletekkel meg­egyező. Ami azonban az említett Consistorium ama másik kérését illeti, hogy a már felvett fizetményeket a plébánosnak térítse meg, az a véleménye, hogy a keresztúri acatholikusokat arra kevésbé lehet kénysze­ríteni, hogy amely összegeket a cinkotai minister­nek önként fi­zettek, azokat a katoli­kus plébánosnak is kötele­sek legyenek meg­fizetni, mert a paróchusnak csak a rendes stó­lával kell megelégednie. (Kelt 1776. szeptember 5.) felter­jesztést, mint el­nökhe­lyettes, Gróf Csáky János, Csáky György és Balassa írta alá. A vallásügyi elnök Berchtold volt, ülnökei Mednyánszky, Sidó, Skerlecz, Hlavács és Aszalay voltak. Ez a beadvány is az akkori gyakorlat szerint az Államtanács öt tagjának ke­zeihez ke­rült, melyre mindenikük külön-külön megtette a maga javaslatát. Ennek fi­gyelembevételével ezúttal maga Mária Terézia hozta meg a ha­tározatát: a Helytar­tótanács javaslatát he­lyesnek fogadta el, mely szerint a keresztúri evangélikusok stóla tekintetében a csabai plébánosnak vannak alárendelve, s annak engedelme és a neki járó stóla előzetes lefi­zetése nélkül ke­resztúri acatholicusokat a cinkotai evangélikuslelkész nem keresztel­het, s nem eskethet. Felszólítja a Helytartó­tanácsot, hogy he­lyesnek elfogadott javas­lata értelmében a határozat végrehajtása céljából a megfe­lelő lépéseket tegye meg (17). Mária Terézia eme határozatával befejező­dött a keresztúri evangélikusok nagy pere. Az eddigi, különösen pedig az 1770. évi explanata resolutiok értelmében a keresztúri evan­gélikusok végleg a rákoscsabai plébá­nos hatósága alá tartoz­tak, részére kellett az esketé­sek, születések (temetésekről itt sem szól) után járó stóla­díjakat lefizetni, csak az ezt igazoló engedéllyel jelenhettek meg, s végezhették el az egyházi cselekményeket saját lelkészükkel, melyért járó díjat díjból le kellett fizet­niük. Mária Terézia határozata nem méltányolta a csa­bai plébánosnak azt a kérel­mét, hogy a cinkotai lelkész fizesse meg a plébánosnak azokat az összegeket, miket keresztúri hívei önként adtak neki. Nem volna érdektelen az Államtanács iratai közé betekinteni, mik voltak az államta­ná­csosok javaslatai a Schingler ügyre vonatko­zólag. Bizonyos azonban, hogy ez időben még teljesen Mária Terézia intenciói szerint hozták meg javaslataikat, sőt, amint azt az 1775-i végzésben látjuk, József főherceg maga is Mária Terézia szel­lemében hozta meg határoza­tát, pedig valláspolitikai felfo­gása teljesen eltért anyjá­étól. Mikor ezidőben József bejárta Magyarországot, a protestánsok mindenfelé kér­vényekkel for­dultak hozzá vallási sérelmeik orvoslása céljából. Ő mindenkor kegye­sen meghall­gatta pana­szaikat, amiért azután anyja ezt az eljárását szemére is ve­tette neki (18). Józsefnek ezt az eltérő felfogását államtaná­csosai is ismertették, azért hoz­hattak ők is, de, még a Helytartótanács is aránylag eny­hébb javaslatokat a cinkotai lelkész kereszt­úri kiszállásai ügyében. Sem József, de Má­ria Terézia sem kívánta Schingler János megbünte­tését, ugyanakkor a 30 honti és negyvennégy nógrádi prédikátor ellen 10-20 forint bün­tetést, sőt böjttel szigorított 1-3 hónapi börtönt szabtak ki még 1780-ban is (19). Számos esetben a lelkészeket még papi hivata­luktól is megfosztották, s egyházaik működését beszüntették. Keresztúrra nézve a nagy per tehát befejező­dött. Mária Terézia haláláig, sőt II. Jó­zsef uralkodásának első éveiben is a cinkotai lel­kész papi szolgálatát nem vé­gezhette Ke­resztúron, s a lakosok a kettős stóla terhét voltak kény­telenek nyögni. E határozat után Pornyai János, Csaba ötö­dik plébánosa, a csabai “Historia Domus”-ban azt írta: 1775. szeptember hóban szabá­lyoztatott a keresztúri, főleg pe­dig a péceli evan­gélikusok hovatartozásának kérdése. A péceli evangélikusokról azt mondja: nem lé­vén hely­ben lelkészük - azok a törvény és a józan ész ítélete alapján, sem a péceli refor­mátus, sem a maglódi evangélikuslelkész hatósága alá nem tartozhatnak, s így termé­szetesen csak a csabai plé­bános funkcióit kötelesek igénybe venni, még pedig aszerint. fizetve több vagy keve­sebb stólát, amint a plébánosnak ki kell men­nie, vagy hely­ben végezheti a szertartást. Amikor pedig 1777. augusztus 12-én galántai Esterházy Pál László segéd­püspök és általános püspöki helynök egyházlátoga­tást végzett Csabán, ezeket újból jegyző­könyvbe vétette. “Püspöki rendeletre Pornyai János elkészítette az acatholicusok könyvét, születés, házasság és halálozás cí­mén nyilvántartotta azo­kat” (20). Arra pe­dig különösen ügyelt a klé­rus, hogy a ref. és evangélikuslelkészek kölcsö­nösen egymás híveit gondozásba ne ve­gyék, mert az ily eseteket szigorúan büntet­ték. A keresztúri evangélikusok lelkészt tehát ezután sem kaphat­tak, nyilvánosan mű­ködő iskolájuk is aligha volt; nem maradt más hátra, mint a kedvező fordulat be­várása, melyre reményt nyújtottak II. Józsefnek a protestáns panaszkodók előtt tett ama vi­gasztaló kijelentései, hogy “nem marad ez mindig így” (21). Hogy ilyen viszonyok mellett a felekezeti kérdés milyen élénken élt a köztu­datban, a protestáns vezetők egy­mással folytatott ma­gánlevelezése is mutatja. Pohl Mihály 1777. már­cius 15-én kelt - nem tudni - Podmaniczky II. Jánoshoz vagy Podmaniczky Sándorhoz inté­zett latin leve­lében szomorúnak festi az ez időbeli fele­ke­zeti állapotokat. Többek között azt kívánja, hogy az Isten állítsa mielőbb vissza a cím­zettet régi erejébe, amire különösen a mos­tani kritikus körülmények között igen nagy szükség van. Folyik a vallásüldözés, s igen szomorú dolog, amikor az ember számki­ve­tett a saját hazájában (22). Ez alatt pedig két­ségtelenül a protestánsok há­borgatását kell érteni, mert a címzettet Podmaniczky inspectornak, vagyis egyház­felügyelőnek nevezi. Pohl Mihály acsai lelkész volt, akit 1776-ban iktattak be a bá­nyakerület püspöki székébe (23).

(Bartók János kézirata. Részlet a rákoske­resztúri evangélikusegyház története II. és III. fü­zetéből)

Társoldalak
Dr. Bartók Albert: Előtörténet
Dr. Bartók Albert: A magyarok és szlovákok települése
Dr. Bartók Albert: Németek betelepülése a keresztúri evangélikus gyülekezetbe
Dr. Bartók Albert: A Rákoskeresztúri Evangélikus Egyház megalakulása és története. XX. század
Dr. Bartók Albert: A Rákoskeresztúri Evangélikus Egyház megalakulása és törté­nete. XIX. század
Dr. Kósa Pál: Az evangélikus iskola története
Dr. Kósa Pál: Az egyház élete. Belső történet
Dr. Kósa Pál: A fiókegyházak története
Dr. Kósa Pál: A rákoskeresztúri templom építése
Kósa László: Az egyház története 1974. szeptember 1-től 1984. május 1-ig
A gyülekezetben szolgált lelkészek életrajza
GYÜLEKEZETBEN SZOLGÁLÓ FELÜGYELŐK
A Rákoskeresztúr Község összes lakóinak száma az állami népszámlálás szerint
Dr. Bartók ALbert: Keresztúr a XVIII. században
Jegyzetek
Utószó
 
© Magyarországi Evangélikus Egyház, Internet Munkacsoport, 2003.
Az adatok kereskedelmi célra nem használhatók. Minden jog fenntartva.
Kérdések és megjegyzések: Webmaster