1%

A XX. Század

Közben a gyülekezet egyre szaporodik. Lé­lekszáma már 2110. A község is felszaporo­dott 6131 lakosra. Rákosligeten 100 evangé­likus él. A lelkész súlyos be­tegsége (nem de­rül ki, hogy mi volt) mi­att a konfirmációi rend is megváltozik a gyüle­kezetben. Ed­dig nagypénteken volt a konfirmáció németül és tótul, később magyarul. Most már áttétetett áldozócsütörtökre. Ez a Ligetről átjáró konfirmandusoknak is kedvezőbb volt, mert így a téli hónapokban nem kellett sötétben átjárniuk. Ez a rend maradt mindaddig, míg áldozócsütörtök piros betűs ünnepnek szá­mított. Tehát a negyvenes évek végéig. Se­gédlelkész: Kardos Gyula. Egy gyülekezet életében mindig jelentős változást jelent a lelkész személyé­nek cse­réje. 1904 június 4-én hunyt el Dubovszki Nán­dor. Halálának oka „szívszélhűdés” volt. Temetése nagy részvét mellett „méltóké­pen” történt. Természetesen a teme­tési költ­ségeket az egyház viselte. Noszkó István

Jezsovics Pál cinkotai lelkész lett az admi­nisztrátor. Meg­indult a LV szab. r. szerinti lelkészválasztási eljárás, mely egészen 1905 III 5-i beiktatásáig tartott. Le kellett tár­gyalni, illetve megfogalmazni az új hiványt. E régi hiványnak voltak elavult pontjai, de az E.T. szerint hiványt csökken­teni nem le­hetett. Dönteni kellett a meghí­vás vagy pá­lyázati betöltés felett is. Mindez természete­sen nem volt egyszerű dolog. Az utóbbi an­nál is inkább nem, mert egy lappangó ellen­tét a „német falu” és a „tót falu” között min­dig megvolt. Először úgy látszott, hogy egy személy egyhangú meg­hívása lehetséges lesz. Margócsy Aladár nagyszlatinai lelkészt kívánta a gyülekezet rendkívüli közgyűlése meghívni. Azonban a meghívó közgyűlésen Margócsy a két­harmad többséget nem érte el - mivel Kardos Gyula balassagyarmati se­gédlelkész - a későbbi püspök - hívei közben szervezkedtek, így a szép egyhangú meghí­vásból késhegyre menő harc lett, de most már Margócsy és Noszkó István budapesti vallás-tanár között. A választás 1905 január 15-én volt. Meglepő eredménnyel vég­ződött. Leadtak 153 szavazatot. Ebből Margócsyra 68, Noszkó Istvánra 85 esett. Így 17 szava­zattal Noszkó István lett a lelkész. A beik­tatás március 5-én volt. A másnap tartott presbiteri gyűlés a törvényben előirt módon eljárva megállapította az interkaláris jöve­delmet, választási költségeket stb. Ezzel új élet kezdődött a gyüleke­zetben. Noszkó Ist­ván tiszolci születésű, igen jól képzett és energikus ember volt. Már nős, felesége Kovássy Mária és két fiúk volt: Tibor és Ist­ván. A lelkész első gondja az egyház anyagi ügyeinek tiszta és világos ügyvitele. A két gondnok közül az egyik legyen a - pénztáros - a másik a gondnok. Évenként váltakozza­nak. A ki­vetett egyházi adó a községi pénz­tárnak adassék át és kéressék fel annak be­szedé­sére. (Eddig egyik kurátor a német fa­luban, másik kurátor a tótfaluban végezte az egyházi járandóságok ügyeit. Ez bizony kö­rülményes és ügyetlen dolog volt). Rákosliget önállóságra vágyik és 1906 ja­nuár 1-ével fiókegy­házzá kíván szer­vez­kedni, A szerződés elkészül és az em. i. köz­gyűlés jóváhagyja. (Szerződést lásd a fiók­egyház törté­netében). Az ET értelmében az egyházi községi ügyészt is meg kell válasz­tani. Dr. Hebelt Ede fővárosi ügyvéd lesz az ügyész. Az egyház közigaz­gatási élete sza­bályszerűen folyik. Minden év első hónap­jaiban egyháztanács ülés és rendes közgyű­lés, mely­nek tárgyai: zárszámadás, vagyon­mérleg, alapít­ványokról el­számo­lás; költ­ségvetés! Ezenkí­vül főleg iskolai tárgyú ügyek vannak, il­letve adódnak. Pl. az egy­házmegye nem hagyja jóvá a káplán-tanító állás szervezését. Tanítói állást kell betöl­teni. (Lásd iskola története). A gondnokok­nak először szavaz meg az ET 20-20 korona tiszteletdíjat, de az egyházi alkalmazottak­nak nem ad drágasági pótlékot. Le­szavaz minden igyekezetet, mely a magyar­, nyelvű istentiszteletek szaporítá­sát ja­vasolja. Találkozunk egy névvel is az egyházkor­mányzatban: Hevesi Géza II. fel­ügyelő ne­vével. Sajnos hamarosan halála hírét ves­szük (1907-ben). Országosan szervezkedik a Luther Társaság. Az ET alapító tagként belép a Társaságba és 200 Ft-ot szavaz meg erre a célra. Első jele az ökumenikus együtt­működésnek, hogy a rákosligeti és a rákoshegyi református hí­veknek megengedi az ET azt, hogy templo­munkban havonta egy alkalommal istentisz­teletet tartsanak. Az 1908-ban tartott szám­adó ET, illetve közgyűlés már 46067,11 templomalap összeget állapit meg. A rend­kívül pontosan vezetett és elkészített szám­adásokért az azt készítő lelkésznek 1908-ra 200 koronát szavaz meg jutalmul! 1908-ban kap az egyház néhai Bulyovszky Gyula özvegyétől egy 6600 Ft összegű ala­pítványt, melyet az özvegy “az Úrban el­hunyt néhai férje, községünk szülöttének az 1848-i márciusi nagy napok egyik kiváló ve­zérének, a magyar iroda­lom egyik nagy mű­velőjének, családját s hazáját egyaránt sze­rető s érettük áldozni kész nagy hazafinak emlékére tett”. Erről természetesen külön alapítólevél is van, melyet az egyház május 17-én köszönettel elfogadott, és amely levél teljes terjedel­mében ez egyházi jegyző­könyvben a 177. laptól olvasható. 1909-ben nem sok min­den történik az egyházban em­lítésre méltó, hogy a templomban belül már régebben elkészült a templom belső ajtó. Ezt a rend kedvéért az egyházfiaknak kellene ki­nyitni és a perselyezés (csengettyű) helyett ott kellene az offertóriumot beszedni. Nehéz megállapítani, hogy ennek a bevezetendő új rendnek (1909. I. 5. Egyház Tanács) men­nyire lett foganatja. Ettől az egyházfiak vo­nakodtak. A harmincas évek­ben még volt csengettyűzés. A lelkész ter­jeszt most indít­ványt elő azért, hogy minden második vasárnap legyen magyar istentiszte­let. Kegyet­lenül leszavazzák. A felügyelő ezen a haladásellenes és értelmetlen maga­tartáson úgy felháborodik, hogy lemond. Hébel Ede dr. ügyész is lemond. Utódokról kell gondos­kodni. December 12-én a vá­lasztó közgyűlés felügyelőnek dr. Lang Mi­hály pénzügy­miniszteri titkárt - ajánlja, aki­nek atyja Lang Lajos, az egyetemes gyám­intézet elnöke. Másodfelügyelővé Kovácsovics Jánost választja; ügyésznek Bielik István dr. budapesti ügyvé­det. A megválasztott felügyelő később bárói rangot kap és 1911 november 19-én lemond. Nagymérvű elfoglaltságára hivat­kozik. 1910-ben ismét a közgyűlés elé kerül az is­tentiszteletek nyelvének ügye. A lel­készt megint leszavazzák. Marad minden, a régi rend szerint. Fontos állomáshoz érkezett az egyház 1910 április 17-én. A Rákoskeresztúri Takarék­pénztár Részvénytársaság ajánlatot tett a paróchia telkén építendő hivatali helyisége építésére, mely építmény mintegy 6.000 K értékű és amely épület 15 év után bérlet fe­jében minden további igény nélkül az egy­házközség tulajdonába megy át. Ennek az ajánlatnak; alapján készült alapszerződés a jegyzőkönyvben olvasható. Az építmény idő előtt az egyház tulajdonába kerül. Megfelelő hozzáépítéssel alkalmassá lesz téve arra, hogy az 1900-as években épült, igaz kőala­pon álló, de vályog, tégla, kő, vegyes falu, nedves, dohos paróchia helyett egészséges lel­készlakká váljék. Kár, hogy az nem volt kikötve, hogy milyen téglából kell építeni. A TP termé­szetesen spórolt az anyaggal és mésztéglából épített, aminek ma is sok hát­ránya van. Mindenesetre az egyház jól járt ezzel az épülettel. Újabb esemény az egyház történetében az a körülmény, hogy a Rákoscsabán lakó evan­gélikusok száma megnő és önálló fiókegy­házzá szerveződnek. Mindez törté­nik 1911-ben, ez egyházmegye jóváhagyásával, (A szerződés az egyházi jegyzőkönyv 1911, I. hó 22-én felvett jegyzőkönyvében szóról-szóra felje­gyezve megtalálható). A jóváha­gyás ténye augusztus 6-i jegyzőkönyv­ben olvasható. Az egyházi rendes közgyűlés az istentiszte­letek rendjében rendezést most is leszavazza. Ebben az esztendőben Pécel és Isaszegen lakó evangélikusok szeretnének Maglód he­lyett Rákoskeresztúrhoz csatlakozni. Ehhez az egyházmegye előzetes köz­gyűlése is hoz­zájárult. A Rákos völgyében fekvő két hely­ség evangélikusainak kérését az Egyház Ta­nács szívesen veszi, “az ezen községekben lakó hívek gondozásával, egyházi életük szervezésével lelkészét megbízza”! A követ­kező esztendőben bemu­tatják a Péceli fiók­egyházzal kötött alapszerződést, - mely tel­jesen megegyezik a csa­bai­akkal kötött szer­ződéssel. Még 1911-ben lemond a felügyelőségről a bárói rangra emelt Lang Mihály. Helyébe dr. Pekár Gyula országgyűlési képviselő választatik meg. 1911. november 19. Ne­gyedszer kerül egyházi testületek elé (Egy­háztanács Közgyűlés) az isten­tiszteletek nyelvének kérdése. Háromszor - ha csekély szótöbb­séggel is - az öregek leszavazták a javaslatot. Most 1912 január 14-én kerül az Egyház Tanács előző napi javaslata alapján ismételten az évi rendes közgyűlés elé a kér­dés. A javasla­tot a II. felügyelő hosszabb beszédben terjeszti elő: Tapasz­talati tény - mondja előterjesztésében -, hogy 19 év óta csak magyarnyelvű tanítás folyik az iskolá­ban. A fiatalabb nemzedék sem nem ért, sem nem olvas tótul és németül; istentiszteletre nem jár, mert idegen neki; az idősebbek vi­szont tudnak magyarul. Dr. Bielek egyházi ügyész felkéri az ellen­zőket, hogy okolják meg ellenzésüket. Nem tudják. “Maradjon minden a régiben” - mondják. Végül is sza­vazásra kerül sor. A jegyzőkönyv név szerint felsorolja a szava­zókat és szavazataikat. 17-17 lett a végeredmény. Erre az elnökség a helyi szab. rend. 20. pontja értelmében a maga 2 szavazatával a kérdést végleg el­döntötte. Tehát 1912 január 14-tól minden második vasárnap magyar nyelven végezte­tik az istentisz­telet. Ugyan az nap a vecser­nye felváltva tót, illetve német. A sátoros ünnep rendje és az úrvacsorák rendje marad a régi. Úgy látszik, hogy dr. Pékár Gyula, a fel­ügyelő - jelöltséget, illetve megválasztá­sát nem fogadhatta el, mert félév múlva 1912. május 12. Egyház Tanács Francsek Imre műszaki tanácsost jelöli felügye­lőnek, akit a májusi közgyűlés meg is választ. Ugyanak­kor az esküt is leteszi. Az 1912. esztendő azzal a nagyszerű Egyház Tanácsi határozattal zárul: A templomba be­vezetik a villanyt. A bevezetési költség nem kicsi: 306,25 Korona. Ez nagy részben a hí­vek adakozásából adódott. Gondolom, hogy innen ered a még 1980-ban is szokás­ban lévő úgynevezett óévi villanyra való adako­zás. Ez valahogyan még azokban a hívekben is él, akik különben távolabb éltek az egy­háztól. 1913-ban a jegyzőkönyvbe kerül egy mondat, mely a hívek szívét megdobogtatta: 1917-ben Lu­ther Márton reformációjának 400 éves fordulójára fel fog épülni az új templom. Ez a mondat 1913 május 22-én tartott egyházmegyei elnökségi vizitá­ciós jegyzőkönyvben olvasható. Jelentós mon­datok: “A templom kicsi, az egyik iskola rendeltetésének meg nem felel. Az új temp­lom 1917-re, az új iskola pedig a jövő évben fog felépülni”! Igen! A templom alap már 60 696,25 K. Az összes alapok értéke - lénye­gében majdnem mind felhasználható lett volna a templomra: 2 932,30 K! Isaszegen közös protestáns egyházi szerző­dést kívántak csinálni a nagy katoli­kus ten­gerben élő kicsiny számú reformátusok és evangélikusok, hogy jobb előrehala­dásuk, templomuk stb. legyen. Ezt az igyekezetüket az evangélikus egyházmegye jó­váhagyta: a péceli református lelkész ügyködése folytán a református egyházmegye: nem! Így a kö­zösködésből nem lett semmi. A jegyző­könyvben a következő feljegyzés olvasható: Az Egyház Tanács sajnálattal veszi ezt tu­domásul s felkéri a lelkészt, hogy az isaszegi evangélikus híveket összeíratván, ha lehet, külön evangélikus fiókegyházzá szer­vezze; ha pedig ez nem sikerül, akkor a péceli fiók­egyházhoz való csatlakozásuk mellett mint szórványt gondozza”! Ez volt a helyzet 1929-ig! A szokásos és évenként a rendes közgyűlé­sen szerepel Noszkó István lelkész­kedése óta a lelkészi jelentés az elmúlt esz­tendőről. Meg kell emlékezni arról, hogy először az egyházköz­ség életében az 1914. évi rendes közgyűlésen II. 15-én szerepel a jelentésben az, hogy a gyülekezetben “vasárnapi iskola”, ifjúsági férfikar” működik és a téli időben a templomban “templomi estélyeket” tart a lelkész. Ez utóbbinak helye később az iskola lesz. A gyülekezeti, ill. egyházi rendhez tartozik az is, hogy az összes egyházi ingat­lanokat egy közös telekkönyvi betétbe helyezik. Megszűnik a “lelkészi föld”, “templomföld stb.” el­nevezés. A tulajdonos: evangélikus egyházközség, Rákoske­resztúr. A temető: kérdése is rendeződik. Talált módot erre az Egyház Tanács., hogy a temetőőr számára egy kis házacskát építsen az egyház rendel­kezésére álló anya­gokból. Ezzel a temető őr­zése, legel­tetések megszűnése, a jó rend job­ban volt biztosítható. A háború kezdetének évében hal meg Marschalkó Gyula kántorta­nító, Működése több volt, mint annak a száz gyermeknek a tanítása, akik osztályát alkot­ták. Keresztelt, temetett, helyettesített. El­hunyta valóban nagy veszteséget jelentett az egyházközségnek. Az igazsághoz tartozik az, hogy Rezzegh Sámuel bányakerületi püspök titkár is sokszor kisegített. De a megterebélyesedett - Rákostól - Gödöllőig terjedő egyház­községben az egy lelkész a rengeteg szolgálattal nem bírt egyedül. Első valóban rákoskeresztúri segédlelkész Boldis János volt 1914-ben. A politikai község is hatalmas fejlődésen megy keresztül. Az előretekintő Noszkó Ist­ván abban lát fantáziát, hogy a falu közvet­len közelében lévő papi és tanítói, valamint templomföl­det parcelláztassa. Ebből a ha­talmas bevételből minden anyagi problémát meg lehetett volna oldani. Két dolgon múlott az, hogy ez a parcellázás nem történt meg: A talajvíz a papi földek és a kántori földek egyes szakaszain nagyon magas volt. Tele­pülésre, építkezésre nem találta a Közmun­kák Tanácsa alkalmasnak. (A tervek el vol­tak készítve)! A másik ok: Háború volt! Nem lehetett tudni, mi lesz. Mindenki re­mélte, hogy hamar bevégződik, de csak egyre több áldozatot szedett. Ilyen jelentős dologba nem volt bátorságuk belevágni még ak­kor sem, ha sok utánjárással talán el lehe­tett volna érni va­lamit! Itt csak röviden hadd jegyezzem meg, hogy az úgynevezett “temp­lomföldet” 1943-ban kezdték parcellázni és annak ára fe­dezte a templomépítés 100 %-kal megnövekedtet költségeinek a fe­lét, 100.000 (százezer) pengőt! A következő háborús esztendők gonddal, de normális kö­rülmé­nyek között folytak le. Mindenki várta a háború végét. Az 1916. év szomorú aktussal végződik. Az államkincstár 2 harangot elrekvirál. 1916. november 22-én történt meg a harangok le­vétele és elvitele. A jegyzőkönyv terjedel­mesen számol be ezen gyászos eseményről. A levételt megelőzőleg reggel még egy fél óráig szóltak az összes harangok, aztán a lel­kész, a tanítók és a hívek sokaságának egy­házi éneklése közben szerelték és bocsátot­ták le a harangokat. A templom­lányok meg­koszorúzták a két harangot; ének és a meg­maradt harang zúgása közben vitték a haran­gokat az állomásra! A nagy harang súlya 122 kg volt és a felirata a következő: “Eudit Henricus Ebenhardt Pestini 1911”; a kisebb harang súlya 60 kg volt; a felirata ugyanaz. Név szerint felsorolja a jegyzőkönyv, az át­adásnál jelenlévő presbitereket. Az 1917. III. 11-én tartott évi rendes közgyűlés “sajnálat­tal veszi tu­do­másul a harangok rekvirálását és átadását és az ezekért járó 744 koronát - amint ez az összeg ki lesz fizetve - a ha­rangalaphoz csatolni rendeli.” Egyházunkban mennyire élt a diakónia gon­dolata, azt misem bizonyítja job­ban, mint a tény, hogy a reformáció 400 éves jubileuma alkalmából az egyetemes egyház szeretetház alapot akar létesíteni és abból építeni! A gyülekezeteket az erre az alapra való adako­zásra szólítja fel. A rákoskeresztúri gyüleke­zet nagy buzgalom­mal és örömmel tesz ele­get ennek a kérésnek. Egyszeriben több mint 208 koronát gyűjt! De a gyü­lekezet nem elégszik meg egy országos jellegű szeretet­ház támogatá­sával: gyülekezeti szeretetház alapot létesít és arra megindul a gyűjtés. Íme a gyüle­kezeti diakónia 1917-ben! Az egy­házmegyei gyámintézeti munka is folyik már több éve. Most új elnökséget kap. A gyülekezet is szavazatával támo­gatja. Egy­házi elnök: Chugyik Pál, világi elnök báró Radvánszky Albert (Tudjuk, hogy egyikük a pesti felső egyházmegye es­perese, a másik egyetemes felügyelő lesz)! A háborús világ megrázza anyagilag a Gö­döllői Takarékpénztárt, amelynek filiája a Rákoskeresztúri Takarékszövetkezet. Az egyház az összes betéteket meg­kapta, de megkapta a paróchiális telken épült ingatlant is. Az úgynevezett “új paróchiát”. Megkez­dődött annak toldozása, foltozása egészen 1957-ig, amikor a mai végleges formáját nyerte el, teljes átépítéssel, amint majd ille­tékes helyen részletesen olvasni fogjuk. nyolc évvel a szerződés lejárta előtt az egy­ház teljes tulajdo­nába ment át és “az egyház átvette a felette való rendel­kezési jogot”! A betétek az Első Hazai Takarékpénztárban nyertek elhelyezést. A reformáció 400 éves jubileumát sajnos ágyúdörgés köze­pette ün­nepelte a gyülekezet, templomszentelési ün­nep he­lyett. Az építkezésbe nem akartak, vagy nem mertek, vagy nem tudtak bele­menni, pedig az el­költhető összeg már meg­közelítette a 100.000 Koronát! És pedig jó koronát! A gyüle­kezet teljes pompájában ünnepel. Jelen vannak a fiókegyházak képvi­selői is, ének­kara énekel, ünnepi nyilat­ko­zatot olvasnak fel, melyben egyházukhoz való hűsségükről és az ágostai hitvalláshoz való ragaszkodásukról tesz a gyülekezet vallást. “A jelen vérzivataros időben pedig a békéért könyörögni meg nem szűnnek! Örömmel olvas­hatunk a 32 tagú leánykarról is! Nyelvi kérdésben annyi előrehaladás történt, hogy 1918 június 16-án a rendkí­vüli köz­gyűlés kimondja, hogy amennyiben a ma­gyar istentiszteletek előtti tót és német isten­tiszteleten kevesen vannak, a lelkész csak imát mondjon! Az 1919. év, az “őszirózsás forradalom” utáni év az egyház életében sem múlt el nyomtalanul. Az előző év közepétől nem tartottak semmiféle gyűlést. Az 1919. évi áp­rilis 21-i gyűlés a diadalra jutott forradalom jegyében folyt le és útkereső volt. “Temp­lomi egyházi népgyűlés volt” kihirdetve, mert minden más gyűlés tilos volt. Tulaj­donképpen presbitereket is kellett választani, mert mandátumuk lejárt; számadásokat kel­lett volna vizsgálni; költségvetést készíteni, Ez az “értekezlet” kimondotta, hogy vallásá­hoz, evangélikus egyházához és annak al­kotmányához hűséggel ragaszkodik. Mivel az egyházi kötelező adózás megszűnt, az egyház költségeit önkéntes adakozás utján fedezni kívánta - terhei kisebbedtek az álla­mosított iskolák terhétől való szaba­dulás folytán - az 1919. évre a múlt évi kivetett adót adományként felajánlja; az egyházi tisztviselőknek járó természetbeli járandósá­gokat be­gyűjti és kifizeti; a hitoktatás vég­zé­sére a lelkészt kéri fel; megalapítja a Raffay püspök úr által ajánlott Evangélikus Szövet­séget és annak felolvasott alapszabályait el­fogadja és elnökévé Kovacsovics Jánost megválasztja; pénztárost, 12 tagú választ­mányt választ és megbízza azzal, hogy amíg a törvényes presbitériumot megválaszthatja, az egyház ügyeit vigye. ­A női választmány elnökéül Noszkó Istvánnét, titkárának Késmárszky Gyulánét választja; ugyancsak választmányt is választ! Az ifjúsági egyesü­letet, valamint leányegyesületet is megszer­vezni rendeli. Végül a lelkészt a gyülekezet sze­retetéről, bizalmáról bizto­sítják és könnyek között ígérnek egymáshoz való hű­séget, és munkát a szeretett egy­házért. Hogy a gyülekezetben ezután mi történt, az már az 1919 szep­tember 28-án tartott rendes évi közgyűlés jegyzőkönyvéből nem állapít­ható meg. A közgyűlés jóvá­hagyja az előző gyűlésen történteket. Pótolja az elmaradt ügyeket. Tudomásul veszi, hogy Francsek Imre felügyelő egészségi okok miatt lemon­dott. Elrendeli a presbiter-választást, Báró Kaász Albertet váIasztja felügyelővé, Kovacsovics Jánost II. fel­ügyelővé; Dr. Bielek Istvánt ügyésznek, Késmárszky Gyulát jegyzőnek; valamint gond­nokokat, presbitereket és pótpresbitereket választ. Le­teszi az egyház vezetését az új tisztikar ke­zébe. Törvényesíti az egyházi ügymenetet. Jelentős tárgya volt ennek a közgyűlésnek a csabai és péceli fiókegyháznak a kérése. Tudniillik ezek a fiókegyházak - hozzávéve Isaszegen mintegy 100 lélek - összesen va­lamivel többen voltak, mint 800 lélek. Ezért missziói egyházközséget kíván­tak alapítani Pécel központtal. Pécelen ugyanis imaház is és lakás is rendelkezésre állott. A rákos­ke­resztúri gyülekezet örömmel engedi utjára a fiókegyházakat. A lelkész is és az egyház is minden eddigi járandóságáról lemond. Utat enged a fejlődésnek. Raffay püspök pe­dig már a gyülekezetben ismert dr. Csinos Al­bint Pécelre helyezi és az állami iskolák­ban való hitoktatással megbízza. Csinos te­hát hitoktató lelkésszé lesz. Ezzel a három köz­ség fejlődése biztosítottnak látszik. 1919. október 12-én megint ünnepi alkalom van a gyülekezet­ben: Raffay Sán­dor püspök vendégként való jelenlétében báró Kaász Albertet beiktatják felügyelői tisztébe. Ezzel az ünneppel az elég viharos 1919-i egyházi év is lényegében befejező­dött. Semmi érdemleges nem történt ezek után. Az évszázad második évtizede kisebb izga­lommal végződik. Nevezetesen az e házi tisztviselők alkalmazottak magatartá­sát is felülvizsgálták a proletárdiktatúra alatt. Ezt fe­gyelmi eljárásnak nevezték. Bizonyos, hogy úgy a lelkész, ellen, mint az egyik ta­nító ellen feljelentés is volt! Azon­ban az es­peres értesítette az egyházi elnökséget arról, hogy “az egyházi tisztviselők ellen indí­tott fegyelmi ügy vizs­gálata befejeztetett s miu­tán az emelt vádak nem lettek iga­zolva, az esperességi ügyész az eljárás beszüntetését hozta javaslatba”! Úgy látszik, hogy a felje­lentők az FT kívülállók lehettek, mert az Egyház Tanács így határoz: “Az egyház­ta­nács a je­lentést tudomásul veszi s azon in­dokolással “hadd bűnhődjenek a bűnösök”, felhatalmazza a megrágalmazott tisztviselő­ket, hogy a felmentő ítélet kimondása után a feljelentők ellen hatóság előtti rágalmazás és becsületsértés címén pert indít. ­Ezt a határo­zatát a presbitérium november 7-én vissza­vonja. Örül annak, hogy a lelkész és három tanítója ellen az eljárás megszűnt és nem kí­vánja a bűnösök büntetését hanem a békét! Noszkó István politikai állásfoglalása, mivel ő az “Evangélikus Őrálló” című evangélikus hetilap szerkesztője volt, a lapba írott cik­keiből kitetszett; különösen a “Proletárdik­tatúra” című cikkéből, Ebben többek között megállapítja, hogy minden kormányformát tisztelettel fogadunk és minden törvény és rendel­kezésnek engedel­meskedünk, mert az Úr Jézus erre tanított min­ket.” Az új hely­zetbe való beilleszkedés nem jár nehézség nélkül, mert az evangélikus egyházpolitika rendje az 1848. évi 20 t.c-ben rögzített val­lási egyenlőség felől indult el. Ez a törvénycikkki­mondja a történelmi egy­házak teljes egyen­lőségét. Ez azonban nem akart valahogy megvalósulni, Ezért 1945-ig min­den egye­temes közgyűlés első pontjai között szere­pelt annak jegyzőkönyvbe vé­tele, hogy az 1848. évi 20. törvénycikk még mindig nincs végre­hajtva. Felkéretik a kormány an­nak végre­hajtására. Nyilvánvaló, hogy az állam és egyház szét­választása fényében a törvénycikk más, il­letve majdnem semmilyen jelentőséget sem ka­pott. De eddig az volt az egyházpolitika célja, hogy arányosan mindent megszerez­zen az államtól, ugyanúgy, mint a római ka­tolikus egyház. Most ez a politika értelmet­lenné vált. Noszkó István jól ismerte fel, „hogy az ál­lam és az egyház teljes elvi szétválása ellen ne­künk semmi kifogásuk nincs”. Azt is vilá­go­san látja, hogy az egyház nem kultu­rális fel­adatok ellátására, hanem az igehirdetésre kapott Jézus Urunktól parancsot: „Az állam helyett teljesített iskolai fenntartói munkából készségesen kiállunk, de csak azért, hogy annál inkább tudjunk megfelelni egyház­építő, híveinket az Örök Istenhez vezető, vi­gasztaló, hiterősítő erkölcsnemesítő munká­nak, munkánknak soha egy állam sem val­lotta kárát”! Noszkó István azt kívánja, hogy a népnevelés fokozására és emelésére szol­gáljanak azok az anyagi eszközök, amelye­ket szocializál­tak. Annak el­lenére, hogy he­lyi túlkapások vannak, emiatt itt-ott kelle­metlenségek származtak. Noszkó István el­fogadja az új rendet, Csak azt kívánja, hogy az állam engedje meg a szabad vallásgya­korlatot. A proletárdiktatúra számos intéz­kedésében, rendelkezésé­ben elvileg megva­lósulni látszott a szabad vallásgyakorlat, a lelkiismeret-szabadság”. Ezért írja: „ilyen intézkedések mellett, nézetünk szerint bele­nyu­godhatunk az állam és egyház szétvá­lasztásának kimondásába”. Csoda-e, hogy a “kommün” utáni számonké­rés Noszkó Istvánt elfoglalt elvi ál­láspontja miatt minden ellene felhozott­ főleg kulák hí­vei által képviselt - vád alól fel­mentette és minden eljárást megszüntetett Mihályfy ta­nító ellen is. Az egyház élete visszatér a rendes kerékvá­gásba. Terhei nőnek, de igazságos tehervi­selésre még nem jött el az idő. Igaz, hogy az iskolai adó a községi egyenes adó bizonyos százaléka már évtizedek óta, de a személyi, vagy ház után kivetett adó egyforma! Most 316 ház után vetnek ki egyformán egyházi já­randóságot és szemé­lyekre is páronként egyformán! Ennek a szemléletnek később nagyon káros követ­kezménye lesz! A XX. század harmadik évtizede igen moz­galmas az egyház élete szempontjá­ból. Az 1921. év egyházmegyei elnökségi láto­gatással kezdődik, mely tk. a kánoni látoga­tást pótolja. A látogatási szabályrendelet úgyszólván minden pontján pozitív vá­laszt kapnak a látogatók, de hamarosan kiderül, hogy a valóság egy kissé más. Egy­előre minden csendesnek látszik. Annyira, hogy Szegedy Albert templomépítésre biz­tatja a gyülekezetet. Ez azért is érthetetlen, mert tudnia kellett, hogy a lelkész és a gyülekezet egyik ré­sze között megbomlott a jó viszony. Ennél azonban még fontosabb volt a napnál világosabb tény, hogy az ország gazdasági hely­zete elvesztette a stabi­litását. Az infláció fokozódik. Inkább azt kellett volna javasol­nia, hogy a meglévő egy­házi tőkét anyagba sürgősen befektessék, mert elértéktelenedik a pénzük és oda a harminc éven át gyűjtött templomalap! Érdekes, hogy erre senki sem gondolt. Inkább olyan javaslat hangzik el egyik gyűlésen, hogy a tőkét vegye ki az el­nökség a takarék­ból és híveknek adja köl­csön nagyobb kamatra! Ugyanakkor olyan mondato­kat olva­sunk a költségvetéssel kap­csolatban, hogy “tekintettel a mai pénzügyi bizonytalan helyzetre”, az egyháztanács nem mer költségvetést csinálni. A közgyűlésre bízza, hadd intézze a ma­ga bölcsességével! Mire a közgyűlés ugyancsak a bizonytalan hely­zetre való tekintettel elodázza a költség­vetés készítését, az év közepén tartandó köz­gyűlésre bízva a nehéz probléma meg­oldá­sát. Kétségtelen dolog, hogy az említett nehéz­ség, mely e sorok írója szerint a ta­nácsköz­társaság alatti dolgokból eredt, az infláció miatti megváltási árak megállapí­tása miatt kerekedett ellentétek következtében vált azzá, hogy a lelkész és a pres­bite­rek, ill. hí­vek egy része között többé nem állt vissza az a testvéri, pásztori-nyáji vi­szony, ami előbb még meg volt! De egyelőre még ünnepelt a gyülekezet. A wormsi birodalmi gyűlés 400 éves jubileuma volt 1921-ben április 17-én. Az ünnepélyről jegyzőkönyvet is vettek fel. Ez a jegyző­könyv említi az 1779-ben Würtembergből ide telepedett németajkú családokat. A gyü­lekezet “vallomást” tett arról, hogy a Szent­írás tiszta evangéliumán alapuló hit­vallá­sunkhoz töretlen hűséggel és lutheri bátor­sággal ragaszkodik. A hithűség és egy­házhű­ség jele, hogy Szegedy akciója eredményes­nek látszik és a koronák gyűlnek arra, hogy a kicsinnyé lett öregtemplom helyett új templom építtessék. Délután az Evangéliumi Szövetség is rendezett ünnepélyt, melyen a lelkész felesége és Kovács­ovis Edit és a le­ánykar énekelt; Bartók Já­nos előadást tartott. Az est offertóriuma a rákoskeresztúri szere­tet-­ház alapot gazdagította, 1066 koronával. Közben ünnepelte a gyülekezet Szegedy Al­bertet és örökös tb. felügyelőnek választotta. Köszöntött két jubilánst: Kubisch Emilt 40 éves szolgálata alkalmából és a hozzánk ál­lam által kirendelt Szalay Pált 41 éves szol­gálati jubileuma alkalmából. Szegedy nagy akaraterővel és fiatalosan ve­tette magát a templomépítés ügyébe. Eljárt a bárónénál templomtelek ügyében. Sajnos az a reménysége, hogy a “német korcsma” területét megkapja. az egyház (ma már nem tudja senki a német kocsma he­lyét), illetve második kérésként az alsó park nyugati sarkát szerezheti meg, az uraság meg nem értése miatt nem teljesülhetett. Az esemé­nyek viszont úgyis meghaladták a templomépítés lehetőségét. Erről az elkövet­kező évek hamarosan meggyőzték a gyüle­kezetet. Az 1921 október 23-i Egyház Tanács ülés azután azzal a meglepő indítvánnyal foglal­kozik, hogy a “hívek nagy többsége püspöki vizitációt óhajt”. Hogy mi húzódott meg a kérés mögött, az a jegyzőkönyvből nem de­rül ki, mert a hívek, illetve presbiterek nem akarják megmonda­ni. Mindenesetre a főesperes már tudott a dolog­ról, akkor nyil­vánvalóan a lelkész is tudta miről van szó. Sőt, a lelkész maga indítvá­nyozza, hogy csak legyen meg a vizitáció. Örömmel hoz­zájárul a kéréshez, hogy az egyházban a rend és a békesség helyreálljon. ­Egyelőre csak egyházmegyei elnökségi láto­gatás lesz. 1922. február 16-én Blatniczky Pál főesperes és báró Prónay György tesznek látogatást és végeznek vi­zitációt. S kitör a panasz a hívekből. (Mindez a jegy­zőkönyv 183. lapján olvasható)! E sorok írójának nem célja az, hogy igazságot pró­báljon tenni ebben a kérdésben. Annyit azon­ban meg kell jegyeznie, hogy a rákoske­resztúri idősebb hívek mindent szerettek, csak fizetni nem! Ezért a békétlenség fő oka a nehéz anyagi helyzet miatt előállott diffe­rencia a váltságok dolgában. Mindegyik egyházi tisztviselőnek volt gabonajárandó­sága is. Nyil­ván az egyház kisebb összegen, a javadalmasok nagyobb összegen kívántak szá­molni. Az anyagi kérdések miatt az em­bernek hamar elvesztik türelmüket és kisza­lad a száju­kon olyasmi, amit különben nem mondanának. A lelkész kemény beszédű ember volt; nem válogatott a szavak­ban, ha mérges volt. Két­ségtelenül voltak nyelvi nehézségek is, mert a hívek tudtak ugyan magyarul, de a szim­bolikus be­szédet egyszerűen nem értették. Az is bizonyos, hogy a leg­irigyeltebb ember a gyülekezetben a lelkész volt! Negyven hold földje volt. Csak egy gazda volt hozzá hasonló! S ráadá­sul még nem is dolgozott!! - mert parasztjaink szerint, akik há­rom ép mondatot is nehezen mondtak ki egymás után - egy napon három nyelven tartott pré­dikáció nem volt munka. (Mikor ezek a so­rok íródnak, már túl vagyunk ezen a szem­léleten, - ha nem is mindenkinél)! Ezt a nagyon fájdalmas és káros helyzetet a felsőbb hatóság ügyes halogató politikával szépen lecsendesítette. Sőt, amikor az espe­res arra biztatta a presbitériu­mot, hogy pe­reskedjenek a lelkészükkel a járandóságai miatt, mindkét fél lemondott, a perről a lel­kész kijelentette, hogy ő egyházával anya­giak miatt nem pereskedik. A pres­biterek között is csak egy volt, aki pereskedni akart. A többi a békesség útját válasz­totta és így lassan elült a vihar, de az utolsó jeleit a lel­kész utódja még maga is érezte. Valószínűnek látszik, hogy ezzel a gyüleke­zeti békétlenséggel függ össze báró Kaász Albert és Kovacsovics II. felügyelő lemon­dása is. Nem lehetetlen, hogy Bielek István ügyész is ezért mond le. Mindenkit azért nem foglalt el a viszályko­dás: két presbiter is van, aki túl néz ezeken a nagyon emberi dolgokon. Az egyik úgy látja, hogy most van alkalom az egyház ha­rangjainak pót­lására. Legalább egy 75 kg-os harangra kellene gyűjteni: a másik a teljesen tönkrement orgona helyett szeretne egy újat. Meg is indul a harangszerzés, de már két ha­rangot sze­retnének öntetni, annál is inkább, mert Vigyázó Sándorné megveszi a már megrendelt harangot; férje pedig a gyűjtés­hez nagy összeggel járul hozzá. Így a haran­gok csakhamar elkészülnek és 1923. húsvét szombatján délután 4 órakor megtörténik az avatásuk. Az orgona ügye azonban a nagy költség miatt egyenlőre stagnál. A Rieger gyár 170 q búza árát kéri az orgonáért. Az per pillanat 17,000,000 Ft. Említésre méltó még, hogy az egyház felsőbb felszólításra tanítói számára 100 hold földet igényel java­dalmi földből. Örvendetes, hogy végre megjelenik az e háztanácsban is a közgyűlésen is a terhek kivetésének szociálisabb foganatosítása. Nem egyformán mindenkire, hanem tekin­tettel kell lenni a lakóház nagyságára; a föld mennyiségére! Lehet, hogy ebben az újon­nan egyhan­gúlag megválasztott felügyelő­nek: Bartók Jánosnak (tanár) is része volt, aki nagy lelkese­déssel fogott munkájához és lelkész társelnökének jó segítője igye­kezett lenni. Az infláció meg nem szűnt, sőt egyre roha­mosabb lépésekkel haladt előre. Romlott a pénz. Az egyháznak roppant nehézséget okozott a tisztviselőinek - főleg tanítóinak - a VKM rendele­tére adandó fizetése. Megje­lennek a milliók. S az egyházta­nács már rozsvalutában próbál költségvetést csinálni. Az 1924.év is tartogat néhány meglepetést az egyház számára: Elhunyt Szegedy Al­bert ny. főjegyző, örökös tb. presbiter. Az egy­háznak nagyon jó embere volt, aki minden igyekezetével előre kívánta vinni szeretett egyháza ügyét. Jegyzőkönyvben örökíti meg az egyház emlékét. Kovacsovics János Il. felügyelő 13 éven át volt igen buzgó II. felügyelő. Az Evangéli­kus Szövetség elnöke. Öt örökös tb. fel­ügyelővé választja a közgyűlés. Új községi orvos is van. Dr. Csecsotka Károly, aki fel­vidéki evangélikus családból származik és, aki ér­deklődést mutatott az egy­ház ügyei iránt. Tiszteletbeli egyháztaná­csossá vá­lasztja a közgyűlés. Ő később felügyelője lesz az egyháznak egé­szen 1945-ben be­következett bal­esetes ha­láláig. Másodfelügyelővé az egyház Altziebler András volt községi bírót választja meg. Az egyházi béke helyreállításában ez egészen jó lépés volt és a lelkész prudenciáját ta­núsítja. Szeptemberben meghal Kubisch Emil igaz­gató tanító, Helyébe Kuszy Dániel lép. A há­rom évig segédlelkész, majd öt évig Pécelre helyezett dr. Csinos Albin hitoktató lelkész állásáról lemondott, Raffay Sándor püspök két jelöltet kínál a gyülekezetnek Késmárszky Lajos Budapest-fasori segédlel­készt és Peer P. Sándor kispesti hitok­tatót. Késmárszky lemondása után Peer egyedül marad. Megvá­lasztása, önálló, hitoktató volta a hitoktatók státusának tisztázatlansá­gát igazolja. “Díjazása a Nagyméltóságú V.K, miniszter által állapíttatik meg,” - mondja a „választási” jegyzőkönyv. Ami valamikor oly nagy ügyet jelentett a gyülekezet számára, most simán, minden vita nélkül keresztül megy a közgyűlésen: t.i. az istentiszteletek nyelvének kérdése. A közgyűlés elhatározza (október 5-én), „hogy a november 30-án kezdődő egyházi évben a lelkész az istentiszteleti rendet úgy állítsa össze, hogy közönséges vasárnapokon dél­előtt csak egy istentisztelet tartassék éspedig magyar nyelven, közönséges vasárna­pokon délu­tán pedig felváltva tót és német nyelven, írásmagyarázattal, főünnepeken az eddigi rend marad”. Az elhunyt Kubisch Emil utódjának megvá­lasztására közgyűlést tart. Ez a közgyű­lés a már régen kívánt elv szerint olyan hiványt készít és fogad el, mely elválasztja a ta­nítói javadalmat a kántoritól. Ezt azonban a VKM nem fogadja el azért, mert 1893-ban, amikor a két kántortanítói állás szer­veztetett, egyhá­zunk elnöksége a javadalmi jegyző­könyvben így állapította meg. A következő esztendő lényegében nem hoz különös eseményeket az egyház szá­mára. Az orgona ügye igen mozgatja a híveket, Igen antiszociálisan kiveti az orgona építés költ­ségeit a hívekre egyformán minden­kire! De a lelkész vállalja, hogy maga megy házról-házra, és beszedi a rozsot, ami a vételárhoz szükséges. A Gróf is fel­ajánl kettő millió ko­ronát, így az orgona készül. Megállapítják, hogy a templom karzatára csak úgy fér fel, ha a mennyezetet kitágítják, illetve fölé montírozzák. Így is történik. Az évi költségvetést már aranykoronában állapítja meg a köz­gyűlés: 5042 akó. egy­házi, 4226 akó. Iskolai költségvetést állapít meg, egyenlő bevétellel és kiadással. Április 3-án megejtik a kántortanító válasz­tást. Horvay Árpád és Szutorisz Károly kerül a végszavazásra. Eredménye: Szuto­risz 143, Horvay 46 szavazat. Így Szutorisz lesz az új kántor, aki augusztus végén a gyülekezetbe költözik. Mihályfy Gyulát, pedig tb, igaz­gatói címmel tüntetik ki. A lakásügyét, mely éveken keresztül nyitott ügye volt az egy­háznak, sikerült meg­oldani. A Pécel - Rákoscsaba fiókegyház és isaszegi szórvány hívek ismételten jelentik, hogy szabályosan, törvényesen missziói egyházzá kívánnak szervezkedni. Ezt az anya­egyház örömmel üdvözli, az 1919. szeptember 28-án hozott határozatát megismétli és “minden anyagi kártérítés nélkül a maga kebeléből kibocsátja.” A püspököt külön meg­kéri, hogy a szervezkedők lelkészi ellátá­sáról gondoskodni szíveskedjék. Az 1919-i hatá­rozat óta a leendő missziói egyház semmi­lyen terhet nem viselt az anyaegy­háznál, pe­dig a lelkész sokszor és sokat mulasztott idehaza a péceli - rákoscsabai szolgálatok miatt. “Különben a közgyűlés Isten áldását kéri a péceli evangélikus hívek törekvése­ire”! Az 1926. esztendő már a szanálás éve volt. Az új valuta megkönnyítette a terve­zést, költségvetést, mely 6647 Pengőt mutatott. Az egyházközség egész életét meghatározó esemény volt az iskola továbbfejlesztése il­letve az építkezés, mely 6 tanterem, 3 tanítói lakás, szertárak építését foglalta magában. Erről részletesen az iskola történetében szá­molok be. Itt legyen elég kivonatosan ennyi: az állam úgy a katolikus, mint az evangéli­kus iskola fejlesztését tervbe vette. A római katolikus iskola emeletes épülete meg is épült! a “Tabán” szanálásakor is megmaradt, mert időtálló jó épületét kár lett volna le­bontani. Iskolánknak az állam 21.000 P ál­lamsegélyt adott. Csupán az volt a baj, hogy ez az összeg nem volt elég. Az építkezés - noha nem is az eredeti jó elképzelés szerint ment végbe - meghaladta a 45.000 P-t. A hi­ányzó összeget kölcsönből kellett fedezni. A teher kifizetését teljesen antiszociális szem­pontok szerint ve­tették ki: mindenkire egy­formán! Ez a szerencsétlen maga­tartás fel­bőszítette a gyülekezet nagyobbik részét. Nem folyt be az előírás. Lelkészi jelentésé­ben 1931-ben a lelkész így panaszkodik: „Az egyház anyagi állapota a múlt esztendő­ben még inkább rosszabbodott”! A harmadik évtized utolsó éveiben említésre méltók a követ­kezők: Szutorisz Károly kántortanító Késmárszky helyett egyházi jegyző, 1927. június 26 óta „vitéz” és szülő­faluja után „Szügyi” lett. Rákosliget elhatá­rozza, hogy imaházat épít és erre elkezdett rendszeres havi adakozást. A legkisebb 3 pengő, a legnagyobb 16 pengő volt. Jelentősebb esemény, hogy Bartók János felügyelő 1928-ban lemond a felügyelőség­ről. Távozásával nagy károsodás érte az egyházat. Megbíztak benne. Falubéli volt. Abszolút jó­akarója az egyháznak és a lel­késznek. Ma. már nem tudjuk megállapítani lemondásának igazi okát. Dr. Mészáros Gyula vármegyei ember lesz az utóda. Két esztendő azzal .telik el, hogy kölcsön után futkosnak, a lelkész is, a fel­ügyelő is. Az építkezés azonban emészti a pénzt. Személyi változás állott be a hitokta­tói állásban, Peer P. Sándort a püspök Kis­pestre helyezte. Helyette Szabó Lóránd lett a hitoktató lelkész. Jó képességű, de városi ember ke­rült az állami iskolákban folyó hit­oktatás élére. Ez előnyös is volt, de megíté­lésem szerint káros is. 1934-ben elődöm el­helyeztette. A harminc éve harangozó Ruppl Henrik is lemond, helyébe Bertók János ke­rül. 1929 májusában a Rákoshegyen lakó evan­gélikusok fiókegyházzá szervezkedtek. Lé­nyegében a rákosligeti fiókegyház alapszer­ződése szerint. Az anyaegyház készséggel engedte ki az akkor még szinte 100 %-ában “idegen” ideköltözött lakosokból álló fiók­gyülekezetet, mely hamarosan szép fejlő­désnek indult és az anyaegyház számára jó impulzust adott. 1930 június 22-én díszközgyűléssel ünne­pelte a gyülekezet az ÁHV kelet­kezésének jubileumát. Az évtized utolsó aktusa volt, hogy az egyház 15.000 P OKH hitellel ter­helte le magát - ebből 3,000 P-t lelkészének adott úgy, hogy Rákosligeten lévő házára bekebelezte. Elkezdte a VI. tanítói állás szervezésének előkészületeit. A VKM-től kérte, hogy 10 % helyi fizetéssel és áll. lakbérrel szervezhesse meg. A XX. század negyedik évtizede egy rop­pant leverő lelkészi megállapítással kezdő­dik. Az évi rendes közgyűlésen május 31-én elhangzik ez a mondat: „Az egyház anyagi állapota a múlt esztendőben még inkább rosszabbodott”! Panaszolja a lel­kész az is­kolával - tanítók betegsége - kapcsolatos ne­hézsé­geket is. Az adósságtól való szabadu­lásnak egy módja van: emelni a közterheket! Valamikor volt 90 %-os az egyházi-iskolai adó. Most 30 %-kal kísérleteznek és szeret­nék a községgel közös beszedésbe adni, Ez azonban most még nem megy. Sokkal ké­sőbb válik lehetővé ez a gyakorlat és akkor az egy­ház fel tud lélegezni, mert az anyagi terhek - főleg iskolai, szociális igazság sze­rint oszlanak el és majdnem száz százalék­ban beszedetnek. A templom kicsisége is sok gondot okoz, Az újnak építése - minden jóindulat ellenére (Szegedy Albert) a háború utáni inflációval elúszott. Van azonban a gazdasági udvarban e hatalmas magtár. Templomnak is megfelelne kellő alakítgatás után. Most már nem Podmaniczky család a földesúr, hanem az Akadémia! Ember le­gyen az, aki az Akadémiától vala­mi jót ki tud sajtolni, A magtárat olyan feltételek kö­zött adná, hogy azt lehetetlen elvállalni, Leg­reakciósabb földesúri magatartása az új templom telkének kijelölésével is megnyil­vánul. Erre majd kitérünk. A magtárból - hála Istennek nem lesz templom. Változás történik a felügyelő székben is, Hi­vatali elfoglalt­ságára való tekintettel lemond dr., Mészáros az utóda dr. Csecsotka Károly községi orvos, haláláig (1945-ben baleset következtében hal meg Kőbányán). A taní­tói karban is változás áll be: meghal Kuszy Dániel igazgató; nyugdíjba vonul Mihály­fi Gyula. Mindkettő betegsége sok nehézséget okozott az iskolaszéknek. 1932 április 2-án dr. Csecsotka először elnö­köl. Egyházszere­tete, népismerete és tekin­télye sokat jelentett az egyház életében is. S ez a későbbiekben megmutatkozott. A Po­zsonyi házaspárral együtt iktatta be őt a he­lyi lelkész április 3-án. Úgy látszik, hogy az idők szele csak betört az egyház tradíciótól és szűklátókörűségtől sorvadó életébe. Sza­náló presbiteri gyűlésnek mondanám az 1932 május 21-en tartott egyháztanács ülést. Megindult a gyülekezet a terhek jobb el­osz­tása felé. Csökkenteni kívánja az ún. „pár­bért” és emelni a vagyon utáni kivetés szá­zalékát. Ez által a gazdagok? valamivel töb­bet - de igazsággal - fizetnek és a szegé­nyebbek megérthetik, hogy senki sem kíván már egyenlősdit - ami tönk­retette az egyház életét eddig. A közgyűlés pedig egyhangúlag elfogadja ezt a kivetési módot - de a gazdák elszabotálják. Csendes összebeszéléssel nem fizetik a kivetést s az egyház tovább vergő­dik 36,000 Forintos adóssággal. Nem képes fizetni az egyházi járandóságokat; a kamato­kat az állammal szembeni adósságait. A lel­kész fizetését sem fizeti. Mivel a lelkész 3,000 Ft kölcsönt kapott az egyház kezessé­gével az OKH-tól, a lelkész a meg nem ka­pott fizetést levonja az adósságából. Így az elfogy, De az egyháznak 3,000 Ft-tal szapo­rodik az adós­sága. lelkész különben testileg-lelkileg beteg. 1931. szep­tember 2-én meg­hal a felesége. S az egyház megy lefelé... Az egyházmegye tb. esperesi címmel tünteti ki és az iskolá­ban rendeződnek a személyi kér­dések. A gyülekezeten belül, de mégis kívül törté­nik a rákosligeti fiókegyház templom alap­kőletétele, majd november 20-án a templom felszentelése, mely ünnepre Noszkó István betegsége miatt nem tud elmenni. Szabó Ló­ránd gyülekezeti hitoktató lelkésszel - a hit­oktatók jogállásának tisztázatlansága miatt­ jelentéktelen dolgon összekülönbözik. Mint paróchus lelkész érvényesíti jogait. A püspöktől segédlelkészt kér. Az egyház­tanács megengedi, hogy a saját költségére! - pedig nagyon beteg volt - tarthasson segédlelkészt. 1933. január 1-ével Kósa Pál orosházi se­gédlelkészt küldi ki a püspök a gyüleke­zetbe, aki képes volt a háromnyelvű szolgá­latot ellátni. 1932 december 29-én megérkezik a gyüle­kezetbe az új segéd­lelkész. Akkor még nem tudta senki, hogy milyen jelentős esemény a megérkezése. Dr. Pozsonyi Károly tanító, aki cinkotai segédlelkészségétől fogva is­merte az új segédlelkészt, várta Filipszky Márton egylovas „gazdával” a nagyon sötét rákoshegyi állomáson, aki Orosházáról érke­zett! Attól az időtől, fogva egyháztörténe­tünk személyesebb hangú lesz, mert írója már maga is átélte az eseményeket. A paróchus lelkész és a hitoktató közötti összekülönbözés komolyabbá lett, mint azt úgy a rákosligeti, mint a rákoshegyi - Szabó Lóránd hitoktató személyéhez ragaszkodó - hívek gon­dolták. Mivel a lelkész megfelelő helyettest kapott, hiszen Kósa Pál segédlel­kész békécsabai fiú, aki már hazulról is tu­dott tótul és Cinkotán egy éven át szolgált is tótul, a Tübin­genben eltöltött két szemeszter alkalmából németül jól megtanult, oda áll­hatott a hívek elé mind a három nyelvű szol­gálat alkal­mából. Fiatal volt és életrevaló. Az egyházkormányzás bölcsessége és a se­gédlelkész személyé csakhamar lecsendesí­tette a kedélyeket. A paróchusi jog sért­he­tetlensége alapján Noszkó lelkész, aki köz­ben tb. esperes lett, azt is elérte, hogy egy­házi érdekből Szabó Lóránd hit­oktató lel­kész Szegedre helyeztetett és helyette Petró Elek, a felvidékről, Gömörpanyitról kitele­pített lelkész, szegedi hitoktató kapott rákos­keresztúri beosztást. Petró Elek a régi paróchián kapott lakást. Özvegy, majd elvált ember volt. Régi típusú ötven év körüli lel­kész. Rendkívül rendes, becsü­letes, korrekt ember, sem igehirdetésének tartalma, sem formája nem ért fel a kitüntetéssel végzett, három nyelven is helyét megálló, jól „meg­talpalt” fiatal emberrel. Így Isten kegyelmé­ből személyük között soha semmiféle nézet­eltérés, vagy anyagi­ak miatti eltérés nem volt. Rivalizálás pedig a fenti okok mi­att már eleve ki volt zárva. A rákoskeresztúri anyagyülekezet ebből a lelkészek közötti vitából nem igen vett észre semmit. Míg Noszkó István képes volt rá - ez csak az 1933 év nyarán volt - szolgált és csak Rákoskeresztúron. S amint ez lenni szokott, a gyülekezet alig várta, hogy a beteg ember nyugdíjba menjen. A fiókegyházak­ban minden elcsendesült, ott is győzött a fi­atalság. Rákoskeresztúron annyira javult a hely­zet, hogy a sátoros ünnepeken már nem fértek a hívek a templom­ba. El is határozták, hogy sátoros ünnepeken két magyar isten­tisztelet tartassék és német és tót szolgálat csak délután legyen. Közben az egyház adóssága 41,000 Pengő fölé emelkedett. Az egyházi adóhátralékok behajtására végrehajtást, bekebelezést ren­delt el a közgyűlés. A fiókegyházakkal új szerződés kötte­tik, amelyet az egyházmegye jóváhagy. Még egy kimagasló eseménye van az 1933. évnek: Luther Márton születésének 450. évfordulója, amelyet a gyülekezet dísz­közgyűléssel, ünnepéllyel tart meg. Az 1934 esztendő a gyülekezet élete válto­zásának jelentős esztendeje. Noszkó lelkész állapota nem javul. Később kiderült, hogy ez a hatalmas fizikumú ember milyen baleset­nek lett az áldozata. Temetésre már régen csak úgy tudott menni, hogy kocsit küld­tek érte. Egy alkalommal az érte ment fogat fia­tal-gazda kocsisa figyelmetlenül fogta be a lovakat. A temetőtől haza­felé lefelé vezető, akkor Lőrinci úton a lovak inát verte a hámfa. Így azok egyre gyorsabban futottak és amikor a Pesti útra leértek, a 90 fokos fordulóban a kocsi felborul. Noszkó István válla megsérül. Szilágyi kántor vállperece eltörött, A természeténél fogva makacs lel­kész nem volt hajlandó kór­házba menni; magát tüzetes vizsgálatnak alávetni. „Majd elmúlik” - mondotta. Hatalmas izomkötege jól tartotta a villa alakban eltört felső karját. A törés nem érződött. A fájdal­mat elviselte. - Két év után derült ki, hogy a karja eltört. Rosszul forrt össze és tbc. lett. Mindezt ak­kor tudtuk meg, amikor rettenetes kínok közt szenvedve, már megállíthatatlan általános vészmérgezésben Rákosligeten 1935 június hó 9-én meghalt. A rákoskeresztúri temp­lomból temetik felesége és fia mellé, illendő módon. Dr. Kósa Pál

Addig azonban a következők történtek: A gyülekezeti munka teljes egészében a se­gédlelkészre hárult. A becsületes Noszkó István már tavasszal azt mondta jelen sorok írójának: “nem lehet az, hogy maga dolgoz­zék, öcsém, én pedig semmit sem teszek, csak élvezem a fizetést.” Beadta nyugdíjazási ké­relmét. A “nehéz” ember kérelmének az egyház felsőbb szervei örültek, de a nyug­díjintézet nem. Az egy ház évek óta nem fi­zette a nyugdíjintézeti járulékot sem., 1526 P hátraléka volt. Amíg ez az összeg ki nem lesz fizetve, nem lesz nyugdíj, írta az eluta­sító végzés! Ugyanakkor az egyház kor­mányzása és a szolgálat teljes egészében a segédlelkészre hárult. Raffay püspök 1338/1934 számú rendeletével az esperes ja­vaslatára Kósa segédlelkészt adminisztrá­torrá nevezte ki és felelőssé tette a gyüleke­zetért. Megismétlődött az 1864. évi helyzet. A gyülekezet elesett állapota szükségessé tette, hogy a lelkészi állást egy ideig ne tölt­sék be. A lelkészi javadalom ugyan törvé­nyesen - mint interkaláris javadalom a nyug­díjintézetet illeti - mégis a püspök, belátva a gyüle­kezet érdekét, nagy adósságát, bele­egyezett abba, hogy a lelkészi állás addig - de maximum egy évig - ne töltessék be, míg a gyülekezet lélegzethez nem jut. Így is lett. A nyugdíjintézetet biztosították a tartozás azonnali törlesz­tésére; a nyugdíjintézet. nyugdíjazta Noszkó Istvánt, Chugyik Pál al­esperes a beteg Blatniczky Pál főesperes képviseletében és kérésére szeptember 21-én beiktatta adminisztrátorként Kósa Pál se­gédlelkészt. A főesperes azonban megkezdte a törvénynek megfelelően a megüresedett lelkészi állás betöl­tését: Nota bene: az 1934.évi törvény előírta gyűléseket (szám­adások, vagyonmérleg, költségvetés stb.) már az adminisztrá­tor intézte év közepétől. A lelkészi állást előkészítő gyűléseket és a választó közgyűlést a beteg főesperes helyett Chugyik Pál alesperes vé­gezte. Munkáját már 1935. februárjában megkezdte. A lel­kész v. szab. rendelet értelmében eljárva megállapították az új lelkész díjlevelét. Itt vitát váltott ki az, hogy a kész­pénz fizetés aranykoronája pengőben hogy számíttassék át. Végül minden rendbejött. A személyi kérdés nem okozott gondot. A presbitérium 1935. II. 24-én kimondja Kósa Pál adminisztrátor lel­kész egyhangú meghívását; március 24-én pedig a Chugyik Pál és báró Prónay György egyházmegyei felügyelő elnöklete alatt tartott lelkész­választó közgyűlés a meghívást egyhangúlag megerősíti. Ezzel a gyülekezet igen nagy akadályon jutott túl. Egyrészt bizonyos szo­rongató adósságoktól is szabadult de ami még nagyobb jelentőségű volt: nem ismétlő­dött meg az előd válasz­tása alkalmából tör­tént németfalu-tótfalu ellentét, melyet­ foko­zott még az ugyanegy időszakban tartott bí­róválasztás, országgyűlési képviselőválasz­tás. Akkor ezek az események úgy felka­varták a gyülekezetet, hogy hosszú évek kellettek a megnyugváshoz. Valóban az Egyház Ura volt a gyülekezettel, hogy elás­hatták a harci bárdot és egységben, egy aka­rattal fogadták el lelkészüket. Beiktatása szép ünnepély keretében, április 14-én vi­rágvasárnap délelőtt történt ugyancsak Chugyik Pál esperes szolgálatával. Jelen voltak még Pröhle Sándor egyházmegyei főjegyző, rákospalotai lelkész és Blázy Lajos péceli lelkész. Az új lelkésznek kérésére az ún. új-paróchiát igyekezett az egyház teljesen al­kalmassá tenni és kultúrált lakást biztosítani, Ez kissé nehéz volt, mert a két utcai szoba más magasságú volt, mint a toldaléképület. Alkalmatlan bejárata volt, mint bank céljára épült háznak. Végül minden elrendeződött és 1957-ig jól szolgálta az 1935 októberében megnősült lelkész, majd három gyermeke lakásigényét. Az év júniusában sok-sok szenvedés után el­hunyt Noszkó István ligeti XIX. utcai házá­ban. Nagy részvét mellett temette a gyü­leke­zet felesége és fia mellé a helyi temetőbe. A következő esztendők, de különösen az, hogy a rákoshegyi fiókegyház 1936-ban elkezdte templom építését, valamiképpen felébresz­tette a gyülekezetben a templom utáni vá­gyat. Két alkalommal mondott már csődöt igyekezetünk a templomépítésre. Most megint mozgolódni kezdtek. Első dolog volt a templomtelek megszerzése. Nem gondol­tak arra, hogy az iskolaudvarra építsenek - valamikor ez volt a terv. Más lehetősége nem volt a gyülekezetnek, minthogy az Akadémiához forduljanak! Ez nem jelentett könnyű feladatot. (A templomépítés kérdését külön cím alatt tárgyalom). Az évtized utolsó szakaszának is voltak a gyülekezet szempont­jából jelentős eseményei. Elsősor­ban a templomépítés ügyének szorgalma­zása, másrészt belső, a gyülekezet életét il­lető mindennapi dolgok. Ezek között az első helyen állt az énekes­könyv csere. A gyüle­kezetben a békéscsabai Hahn Lajos-féle énekeskönyvet használták. Mint ismeretes, ez az énekeskönyv igen szegényes tartalmú a Keresztyén Énekeskönyvhöz mérve. Amikor a magyar istentiszteletek száma megszapo­rodott, s t.k. magyarrá lett az istentiszteleti nyelv, ez a könyv szűk anyaga miatt nem elégítette ki az igényeket. A lelkész alkal­makként nyomtatott énekeket sokszorosított a rákoscsabai Kirchner nyomdával, s a hívek sok szép Keresztyén Énekeskönyvbeli éne­ket kedveltek meg. Egyhangúsággal járultak hozzá ahhoz, hogy 1937. ádvent l. vasár­napjától a Keresztyén Énekeskönyvet beve­zessék. Időközben meg­változott a helyzet. A szarvasi egyház kiadta saját énekes­könyvét, mely a Tranoscius, a csabai énekeskönyv és a Keresztyén Énekeskönyv legszebb énekeit tartalmazta és a maga 850 énekével minden igényt kielégített. A gyülekezet örömmel vette, hogy a régi énekek - melyeket hiába keresett a Keresztyén Énekeskönyvben - az új könyvben megtalálhatók lesznek. A gyü­lekezet tehát a szarvasi énekeskönyv beve­zetése mellett döntött. Ugyanez az Egyház Tanács egy évi próbaidőre felfüggeszti a csengettyűvel való pénzbeszedést. Ezzel végleg kimegy a gyakorlatból - sokaknak igaz örömére. Megállapítja a vagyonmérleg, hogy az egyház adóssága még mindig 30.190 pengő. Jelentós állomása volt az egyház adminiszt­ratív életének Bartók János biztosító intézeti tisztviselőnek II. felügyelővé választása 1939. január 15-én. Vele az egyház sokat nyert, a lelkész pedig igazi segítségre lelt benne. Jelentós dolog volt az ún. gyülekezeti “sáfári” szolgálat megszervezése. Tulajdon­képpeni célja az volt a lelkész elgondo­lása szerint, hogy a lelkész, az egyházvezetés és a hívek között tartsák a kapcsolatot, különös tekintettel a templomépítésre. Később azon­ban, amikor az együttes kezelésbe vett egy­ház iskolai adók beszedése “állami rendelet folytán megszűnt”, a sáfármozgalom szépen átvette az egyházi terhek beszedését. Rend­kívül sokat jelentett a kivetésben megvaló­suló lehető igazságosság, az információ és az utánajárás. Az egyházat ma is ez a járulé­kokat beszedő sáfárszolgálat tartja anyagi­lag. Ingyenes és kényelmetlen szolgálat, azonban az egész gyülekezet területén ara­nyat ér! 1939-ben már erősen indul a templomépítési akció az adósság ellenére a teljes önkéntes­ség alapján, mely ellen senkinek ­kifogása nem lehetett. (Lásd ott)! Már az alapozás is megtörténik az év utolsó hónapjában. Az évtized utolsó éve ünnepléssel kezdődik: Három tanító is érdekelve van a szép ün­nepléssel (Lásd iskola története)! A rákoskeresztúri evangélikus Új-templom építése

Az ötödik évtized nagyon sok mindent hoz az egyház életében: épül a templom, belé­pünk a nekünk értelmetlen és kilátástalan háborúba, iskolánkban rengeteg személyi probléma adódik. Elkövetkezik a háború si­ralmas vége. Épül az új szocialista világ. Államosíttatnak az iskolák. Rettenetes de­valváció, pénzromlásban tengődünk. A templomépítés munkája ugyan szünetel egy évig, de nem a pengők gyűjtése és le­hetőleg azonnali befektetése. Az egyház életében természetesen az is sok nehézséget okoz, hogy 1941-ben belépünk a háborúba. A Trianonban elvesztett országrészek egy-egy részének visszatérése is okozott katonai gondokat, bevonulások stb., de hogy mit adunk cserébe a Felvidékért, és Erdély egy részéért, az kezd világossá lenni és az ötödik évtizedben minden tragédiájával ránk sza­kadt. Az első évek telve vannak az építés gondjai­val. Azt itt nem ecsetelem. Mindenesetre az építés lelkesíti a gyülekezetet. Anyagilag is megoldódnak a dolgok. Ide kell számítani és itt is meg kell emlékeznünk a templomföl­dek parcellázásáról. Mindig soknak és je­lentős tartaléknak gondolta az egyház veze­tősége az ún. templomföldet. A templomföld és a község utolsó utcája (Erzsébet utca) közé ékelődött l,200 N-ölnyi községi föld. Ugyan­akkor a főjegyzői lakásnak nem volt udvara. Az udvart t.k. Noszkó István lelkész jóvoltából a lelkésztől (egyháztól) bé­relte a község. Nyilvánvaló volt a gondolat, hogy a földdara­bot kicseréljük a főjegyzői lak tel­kéhez csatolandó ingatlan­darabbal. Kb. 200 N-ölről volt szó. A csere lebonyolódott. Az egyházmegye - tekintettel arra, hogy a lelké­szi jövedelem csorbult - bizonyos kikötése­ket tett a parcellázásból befolyó pénz dolgá­ban. A lelkész azonban nem kicsinyeskedett. Így ebből semmi különös probléma nem adódott. Inkább az volt a ne­hézség, hogy a Közmunkák Tanácsa hasonló ügyeket elég lassan szokott intézni. Nekünk viszont sür­gős volt a dolog. A lelkész­nek személyes utánjárás kapcsolatok stb. sikerült a parcellá­zási engedélyt - melyet végül is a gödöllői főszolgabíró adott meg - idejében kihajtani. Elkezdődhetett a telkek értékesítése. Így az újra folyamatba tett építéssel most már a be­fejezésig nem kellett megállni. Az évtized első felének sok problémát okozó esemé­nyeiről itt csak annyit említek meg, hogy Késmárszky Gyula is beadta nyugdíjazási kérelmét. Dr. Pozsonyi Károlyné egészségi okok miatt szintén megvált az iskolától. Po­zsonyi Károly katonának vonult be, Szügyi Károly úgyszintén. A nagyon nehéz időben nagyon jól helytálló Majer Márton gondnok is lemond, családi okok miatt. A templom­építés elkezdésével is, okoskodó emberek, igen nagy gondot okoztak. Végül minden le­csendesedett, csak a keleten dörgő ágyuk nem akartak elhallgatni. Dr. Pozsonyinét és Kesmárszkynét ünnepé­lyesen elbúcsúztattuk. Özv. Jancsó Andrásnét és Barlainé Késmárszky Irént megválasz­tottuk. A nehézség akkor követ­kezett be, amikor Pozsonyi Károly is le­mond, hogy Diósgyőrött, közel a bükkszentkereszti üdülőjéhez foglaljon el új állást a felesége pihenőhelye mel­lett. A tan­felügyelő - gyermeklétszám-hiány miatt - nem haj­landó államsegélyt adni s így állását nem lehet betölteni. Az egyháznak két új gondnoka van: Dőrfi György postás és Turcsan Mihály törpe gazda. Nagy jóaka­rattal és igyekezettel vannak az egyház dol­gai iránt. 1942-ben nagy veszteség éri a templomépítés ügyét. Hirtelen meghal Majer Mihály (Pupek), aki kezdettől fogva moz­gatója volt a templomépítés ügyének. Az egyháztanácsnak, mely sokat lett egybehívva majdnem kizárólag a templomépítéssel kap­csolatban adódik a tárgysorozata. Közben természetesen a szokásos anyagi ügyek, számadások, költségvetések, vagyon­mérleg ügyek is elintézést nyernek. .Megválasztjuk a VII. tanítói állásra Major László soproni születésű u.o. végzett fiatal tanítót is, aki ép­pen katonai szolgálatát tölti. Állását nem is tudja, csak 1945 januárjában elfoglalni. Késmárszky Gyula helyére kántortanítónak Koltai Jánost választja meg az egyházköz­ség. Közben a templomépítés rohamosan halad a befejezés felé. Úgy látszik, hogy evés köz­ben jön meg az étvágy. Ahogy magasodott a templom tornya ébredt fel a lelkész­lakás építésének vágya is. Különös módon jól jött báró Radvánszky Albert egyetemes fel­ügyelőnek - aki rokonságban volt a Podmaniczky családdal - a látogatása. Meg­tekintette a templomépítést. A lelkész meg­ragadta az alkalmat, hogy kérje az Akadémia elnökségénél való közbenjárásra, paróchia telek ügyben. Az ún. gazdasági udvarból kért az egyház megvételre kiegészítő telket. Meg is kapta! Mivel az egy­ház azokat az adósságokat, melyekre kamatot kellett fizet­nie és ki kellett fizetni, kifizette - egyedül az államnak tartozott még kb. 15.000 Pengővel (iskolai kiadások), a “fölöslegesnek látszó pénzét” paplak alapba fektette, de anyagba, Megvette a 30,000 téglát; megcsináltatta a ter­vet Sándy professzorral; megrendelte a faanyagot. Ennyi pénze volt. Nos, ez elve­szett telekkel együtt. A téglát a felszabadulás ideje alatt elhordták; a faanyag nem érke­zett meg Kárpátaljáról, az előleg elveszett. A fel­szabadu­lást követő zűrzavarban ugyan két­szer is kiutaltak ez egy­háznak a templom környékén l500 N-öl telket. Különféle főleg helyi szabotálás miatt sohasem került az egyház birtokába. Örültünk, hogy élünk. Már a templomszentelésre készültünk, ami­kor ide is elért a légi riadó. Az 1943 novem­ber 5-i gyűlést légi riadó miatt abba kellett hagyni. Csak elkövetkezett az 50 éve várt nap: no­vember 14-e a templomszentelés ünnepe. Feledhetetlen ünnepe a gyülekezetnek. Még a heti filmhíradó is felvételt készített. Meg­található a filmarchívumban. Az 1944. év már csak rosszat hoz a gyüleke­zet számára is. Végül október 20-án SAS behívóval tábori-lelkészi szolgá­latra behív­ták a gyülekezet lelkészét is. Az l. számú Hon­védkórház állományába tartozott és mint ilyen, az l. kórház­hoz Budapest, Gyáli út kapott beosztást. De a kórház már le volt bombázva. Kihelyezve három helyen műkö­dött: evan­gélikus gimnázium: Fasor, Cukor utca és Ranolder Intézet. Közben a Front Lő­rinc alatt húzódott, úgy, hogy a Ranolder­be mint a kötöző utáni első segélyhelyre hozták a sebesült honvédeket. Az ostromgyűrű egyre szűkült. A kórházat kitelepítették Né­metországba. Mielőtt elment, a lelkész­nek sikerült magát a Városparancsnoksághoz át­helyeztetni. Erről hivatalos áthelyezési pa­rancsa volt a hadosztályparancsnok helyet­testől (a parancsnokság már Győr mellett volt). Így sikerült Budapesten maradnia. De mivel szolgálatát - főleg temetések - Rákos­keresztúrról már nem tudta ellátni, a Fébé diakonissza egylet Hidegkúti úti panziójában kapott családjával együtt szállást. Az ostro­mot túlélte és amint lehetett, haza igyekezett. 1945 március 10-én érkezett haza. Kölcsönös örvendezéssel vette át újra a gyülekezet ve­zetését, melyben eddig Petró Elek hitoktató lelkész buzgólkodott. Szolgálatáért nagy kö­szönetet és tiszteletdíjat kapott. Megkezdő­dött az új világ építése. Az egyház nagyon hálás lehet Istennek, mert a nehéz napokat aránylag könnyen élte át. Mindössze 1 ki­sebb ablak tört be a templomban. Fel akarták ugyan robbantani a templom tornyát - mint az Pilisen történt -, mivel nagyon jó megfi­gyelő helynek látszott. De a községi bíró meggyőzte a robbantásra kiküldött őrmes­tert, hogy ha feljebb megy a libalegelő felé, onnan még teljesebb panorámája van, egé­szen a Gellért hegyig. Volt annyi józanság az őrmesterben, hogy megszegte a kapott pa­rancsot és nem robbantott. A főkapun oko­zott kisebb sérülést egy előtte robbant akna. Ez a „háborús sebünk”. A rákosligeti templom teljesen sértetlen maradt; a rákos­hegyinek a tornyában megsérült a kibúvó ablak nyugat felé. Málenykij robot

A két kormány közötti megállapodás szerint jóvátételi munká­ra kellett adnunk férfiakat és nőket. Mintegy 120 ember, fő­leg német nevű, gyűjtetett össze és Cegléden át ment Ukrajná­ba. Mintegy l0-én ott-pusztultak. A többi előbb-utóbb haza­tért. Ez “a munka­szolgálat” főleg a mi gyülekezetünket érin­tette. Az új rezsim nem volt az egyházzal szemben ellenséges. Még a községtől járó illetményfát is megkaptam, a tanítókkal együtt. Sokat köszönhetünk Pákozdy Ferenc vezetőjegyzőnek, aki intellektuel - ma is él - költő és igazi kommunista., A gyülekeze­tünk területén működő Fébé fiúotthonból Ruff Ilona diakonissza testvér bölcsödét ké­pezett és ott mintegy 20-25 gyermeket látott el harmadmagával. A községi tanács élén a főjegyzővel minden segítséget megadott ah­hoz, hogy ez a munka folytatódhasson. Nagy veszteség érte az egyházat és az egész községet dr. Csecsotka Károly községi orvos baleset következtében elszen­vedett halálá­val, Kőbányán elütötte a biciklin haladó or­vost egy teherautó. Nagy részvéttel temette a helyi lelkész a Farkasréti temetőben. 1945. VI. hó 8-án halt meg. Több, mint, negyed­századon keresztül - mindenkit ismerve - gyógyította a község lakosait; mint egyhá­zunk felügyelője 1932-től nagy bölcsesség­gel, tapintattal és ügyesen kormányozta a lelkésszel teljes egyetértésben az egyházat. (A templom­szentelést megörökítő emlék­táblán míg a templom áll, fenn­marad a neve). Az egyház élete országosan is megindult. A nyugalomba vonuló Raffay Sándor püspök utódaként a gyülekezet Ordass Lajos szava­zott. S íme, az egyház megérett arra, hogy segédlelkészi állást szervez és a segédlel­késznek meghívó és díjlevelet állít ki. Az elhunyt felügyelő helyébe - minek utána meggyőződött arról, hogy Bartók János II. felügyelő semmiképpen nem kíván felügyelő lenni - Gavora Zsigmond mérnök helyben lakó hittestvérünket választja meg, aki halá­láig viseli nagy buzgósággal ezt a tisztét. Időközben a háború utáni rettenetes infláci­óba kerül az egyház. De az is belekerült az egyház jegyzőkönyvébe annyi év után: “Az egyháznak-semmiféle adóssága nincs”! (1946. III. 23. Egyház Tanács). Egy példa csupán: a lelkésznek adták fizetés fejében a vasárnapi offertóriumot. Ha nem tudta hét­főn beváltani adópengőre, kedden már a fe­lét sem érte. Azután csak meglett a jó Forint. Előrelátható volt, hogy az állam megszünteti az együttes adókezelést. A lelkész a már templomépítés­sel kapcsolatos sáfári tisztséget szervezte át - most már azzal a határozott céllal, hogy az egyházi adót szedjék. Nagyon jól bevált. Azóta is ezt alkalmazzuk az egész gyüleke­zet területén. Nem csak pénzt biztosít, de kapcsolatot jelent a hívekkel és ez nem utolsó dolog. A sáfárok jó munká­ját segítette elő a gyülekezetben most már felébredt új szel­lem: igazságot a teherviseléshez. Új adókulcs. Ki-ki anyagi teherbírása szerint vi­selje a terheket. Az első esztendő rendkí­vül jól sikerült, 8,000 Forint többlete lett az egyház­nak. 1948-ban - igaz, hogy az év kö­zepétől iskolai terhe azok államosítása foly­tán nem volt. Elkövetkezik a szabadságharc 100 éves ju­bileuma is. A gyüle­kezet örömmel csináltat mártír papjának, Melczer Jánosnak emlék­táblát a templom falára. Utólag odahelyezi sírkövét is. Hamvakat már nem találtak a ki­ürített temetőben a Melczer sírban. Ordass Lajos a kerület új püspöke - aki akkor még bírta a politikai vezetők bizalmát - leplezte le az emléktáb­lát. Egyszerű, de igaz és szív­hez szóló beszéde általános tet­szést aratott községünk politikusainak körében is. A gyülekezeti munka mellett volt lelki és szel­lemi ereje ahhoz a lelkésznek, hogy 1948-ban az akkor még Erzsébet Tudományegye­tem Hittudo­mányi Karán doktori szigorlatot tegyen. A gyakorlati teológia tárgykörben „Szolgálatunk a koporsónál” címmel készí­tett dolgozatot. 1945 június 26-án summa cum laude doktori fokozatot kapott. Pécsett avatták. Tulajdonképpen megillette volna a “sublaurea almae matris” az “iskola babérjá­val” való avatása, mert minden egyetemi kollokviuma, vizsgája je­les, ill. kitűnő ered­ményű volt. De erre senki sem gondolt! Az egyetemi rendtartás szerint három év múlva joga volt magántanári vizs­gát tenni. Erre is elkészült dolgo­zatával, amely a következő címet viselte: Az egyházról és hivataláról. Az akkor már Teológiai Akadémia Buda­pesten el is fogadta a dolgozatot. Habilitációra nem került mind máig a sor, mert az Akadémiának nincs magántanári ké­pesítésre vonatkozó rendszabálya. S az egy­házi felsőbbség nem volt eddig abban a helyzetben, hogy ezt a szabályzatot megal­kossa. (A pesti felsőegyházmegye tb. espe­resi címmel tüntette ki az egyháza lelkészi karának 12. doktorát. Ilyen címet későbbi rendelkezés sze­rint senki sem viselhet)! Az evangélikus iskola államosítása

Az 1948 július 17-i rendkívüli közgyűlés foglalkozik az 1948. XXXIII. Törvénycikk végrehaj­tásával. Az iskolák államosítása. Fájdalmas és nagy jelentőségű dolog volt ez. Részleteiben nem kell ismertetnem. A rá­koskeresztúri egyház nehézsége abban volt, hogy a kántori jövedelem nem volt elvá­lasztva a tanítóitól, Sokáig kétséges volt a három lakás közül, melyből kettő kántori volt, melyik marad meg az egyháznak. Mi mind a hármat szerettük volna megtartani és legalább a fele tanítói földet. Az utóbbi sikerült. De lakás csak egy és nem a kántori, hanem az ún. Barlai lakás került a tulajdonunkba. Ebben viszont Barlai de facto benn lakott. Míg ki nem költö­zött, vagy 20 év múlva, semmi hasznunk nem volt belőle. Akkor viszont eladtuk és az új orgonánkba építettük bele a kapott összeget! Az egyház közigazgatási élete rendes mederben folyt. Minden évben volt zárszámadó stb. gyűlés, rendes évi köz­gyűlés, (választottunk felsőbb egyházi szerveket) Vládár Gábor kerületi felügyelő, zsi­nati tagok. Mády Zoltán egy­házmegyei felügyelő stb.). A Rákoskeresztúri Evangélikus Öreg-templom építési anyagából állítják helyre a rákoskeresztúri MÁV állomást

Még egy eseményről való beszámoló nem hiányozhat az egyház történetéből. A vissza­vonuló német hadsereg felrobbantotta a vas­úti síneket, felrobbantotta a rá­koskeresztúri kis állomást is. A felsza­badulás nagy buzgó­ságában az itteni pártszer­vek azt mondván, hogy elég az egyháznak egy templom is, a még hazatérni nem tudó lelkész távollétében az egyháztanácshoz fordult, hogy az 1800-ban épült régi templom tetőanyagát adja oda a felrob­bantott állomás újjáépítéséhez. Adott helyzet­ben és körülmények között ezt a ké­rést megtagadni nem lehetett, A haza ke­rült lel­kész tiltakozott a templom lebontása ellen. Ez azon­ban csak azzal a kárral járt, hogy lé­nyegében a templomból csak az oltárképet tudta megmenteni, amely ma a gyüle­kezeti teremben van elhelyezve. A vasútállomás felavatásakor ­mely első újjáépített állomás volt a felszabadult országban, a lelkész is beszédet mondhatott, amelynek summája az volt, hogy amint ennek az állomásnak a te­tejét az egyház adta, hogy be ne csurogjon az eső, úgy kell majd a jövő Magyarországot lelki erkölcsileg építeni az egyháznak is, hogy „be ne csorogjon” az immoralitás esője. Akkor még a koalíció kormánya volt uralmon. A már akkor megjelenő képeslap címoldalán hozta az ava­tást, s többek között szerepelt benne a papi kabátos fiatal rákos­keresztúri pap is. (Volt, aki nyugatról haza­térve boldogan fedezte fel benne lelkészét)! Ennek a le­bontásnak két haszna is lett: egyik az, hogy nem kellett törni a fejün­ket, mi le­gyen a régi templommal. A másik, a dolgok konszoli­dációja alkalmából az egyház illő kár­pótlást kapott a MÁV-tól! Részben ebből épült a mai gyülekezeti ház és paróchia! 1957-ben! A paróchia lekerült a napi rendről. Új jött helyébe: a templom fűtése. Sajnos ezt is le kellett venni egyelőre a napirendről. (A vá­lasztásokhoz: harangozónak Turcsan Mihályné Oszlai Anna választatik meg, aki később fogságból hazatért férjével halá­láig) 1972 június nagyon hűségesen viseli a templom gondját, Egyházkerületi fel­ügyelő­nek: Gavora Zsigmondot választjuk; püs­pökre nem kívánunk szavazni! Jegy­zővé Blahó János lesz). Az évtized utolsó közgyűlése teljes tisztújí­tást végez! Elrendeli még az Egyház Tanács a szószék fölé kupola (hangvisszaverő készítését. Osztroluczky János (ajtók, oltár) pestújhelyi asztalosmester el is készíti. Az évszázad második fele annak is az első két évtizede rendkívüli problémákat hoz. Az épülő, alakuló szocialista társadalmi rendben az egyháznak meg kell találnia a helyét. De meg kell találni azoknak az embereknek is, akiket a sorsuk kiforgatott az évszázados falusi életformából. Kenyeret kellett keresni, postánál, iparban, gyárak­ban. Kiléptek a fa­lusi élet zártságából és most a még földmű­vesnek maradt lakos­ságnak is új formába kellett beleszoknia: a szocializált mezőgaz­dasági, szövetkezeti paraszti életbe. Államosítás - Kuláklistán…

Summázva próbálom a hatodik és hetedik évtized eseményeit rögzíteni. Megoldandó kérdéssé lett az egyház anyagi megállása. Eddig a ház és a föld, sze­mély volt a bázis, amelyet figyelembe lehetett venni. Az egy­háznak - fennállásának első évszázadában ott volt a háta mögött a földesúr. Most nem csak az iskolájáról kellett lemondania hanem a javadalmi földjeiről is. Az ötvenes évek elején már meg­alakult egy mezőgazdasági szövetkezet a faluban. Már annak a vezető­sége szemet vetett a lelkész javadalmi föld­jére, hiszen az negyven hold volt, méghozzá egy da­rabban. Ezt az első támadás alkalmá­ból sikerült kivédeni. Ugyanis a föld 3.000 ölés parcellákban kisparasztoknak volt bérbe adva. S a kisparasztokat eleinte védte a tör­vény. De nyilvánvaló volt, hogy sokáig ez az állapot nem tartható fenn. A lelkész kulák listára került, - mintha tehetett volna arról, hogy fizetésének zöme a javadalmi földből származik. A kulákoknak kijáró elbírálásban volt része. Az egyházi főhatóság már előbb ajánlotta, hogy mondjon le az egyház föld­jeiről. A presbitérium erről hal­lani sem akart. Egészen 1951 VIII. 5-ig, amikor is az összes ingatlanát (kivéve a te­metőt) és a meghagyott kán­tori lakást és paróchiát fel­ajánlotta a helybeli Kossuth Tsz-­nek ellen­szolgáltatás nélkül. (1952 október havában súlyos betegség után meg­hal Gavora Zsig­mond felü­gyelő. 1945-től nagy hűséggel vé­gezte szolgálatát. A gyü­lekezet őszinte rész­véttel temette). Ez a körülmény azt jelen­tette, hogy a lelkész és a kántor - földjeik­nek elvesztése után - javadalmuk javától el­estek. Ennek pótlásáról kellett gondoskodni. Először is hogyan szerezzünk hozzá anyagi­akat. Áldozati va­sárnap. Ez volt a jelszó. S valóban a hívek megmutatták, hogy egyhá­zukat nem hagyták cserben. 800 család volt nyilvántartva a gyülekezet­ben és abból leg­alább 700 önként küldte vagy hozta be borí­tékját az istentiszteletekre. Az a csoda tör­tént, hogy nem volt szükség 4 áldozati va­sárnapra - minden évnegyedben egyre, ­elég volt három. Természetesen meg kellett álla­pítani a lelkész fizetését. A lelkész állás­pontja az volt, hogy adjon az egyház neki annyi fizetést amennyi egy pesti hasonló korú lelkésznek van. (A stólát nem kellett fi­gyelembe venni, mert 1945 óta a lelkész sen­kitől stólát nem kért. Ha valaki önként és szívesen adott, azt elfogadta.). A devalvá­ció dühöngésének idején szívesen adtak egy szakajtó krumplit vagy egy-két kilónyi lisz­tet is! Ezért az Egyház Tanács hivatalosan eltörölte a stólát 1951 február 11-én 51. jegyzőkönyvi pontban foglalt határozatával. Hosszabb-rövidebb ideig tartó ta­nácskozás után - amelyben az ősi sed avena non - szel­leme kísértett, békességgel zárult a vita és ez a kérdés is megoldódott, De meg kell je­gyeznem, hogy a legújabb korig - míg az “öregek mentalitását le nem győzte a fiata­lok haladó és gondolkodó magatartása - mindig volt valami ősi visszafogottság a presbiterekben és főleg a te­hetősebbekben ebben a vonatkozásban: adni a papnak. Az az ősi szemlélet, hogy a pap a földbirtokos után a legnagyobb földbirtokos a faluban - mert így volt a negy­venegy holdjával és szőlőjével - nagyon mélyre ivódott be az emberekbe. Ez az ér­zés csak egy jó 10 esz­tendeje oldódott fel a most 50-70 éves hí­vekben. Az igazság, hogy azért szerették annyira lelkészüket, hogy mindig megadták neki azt, amit kért: csak kérje! Később, amikor más jellegű anyagi problé­mák is jelentkeztek, nem volt már korszerű az áldozati borítékok rendszere. Elővette a gyülekezet a templomépítéssel kapcso­latos sáfár rendszert. Be lett osztva a gyülekezet 20-30 családonként ún. „sáfári kör­zetekbe”. A sáfár azután beszedte kinek-­kinek az „ön­kéntes megajánlását”! Szeret­tük volna ezt a nagy önkéntességet valamennyire irányítani. 1970-ben a tehervi­selés új rendjét kívánta az egyház megvalósítani. Általában mindenki jövedelmének 1 %-át adja önként az egyház fenntartás­ára. A határozati javaslatot elfo­gadták, de nem igen tartotta senki és ma sem tartja. Ad, amit akar! Ha nem akar, nem ad semmit. Meg vannak a gyülekezet ősi ada­kozási formái és azt tartják. P.o. halottjaikra emlékeznek évfordulókon. (Ezért azonban sem a lelkész, sem a kántor évtizedek óta nem kapott semmit)! Az egyházszeretet és a növekvő jólét eddig mindég képessé tette a híveket - a szükséges adakozásra. A gyüle­kezetnek a két arca, hogy t.i. nem szívesen vállalt soha terhet, ami ki volt vetve és nem kötelezte magát szívesen - a gazdagja attól félt, hogy majd neki kell mindenki helyett fizetni - másrészt bőkezű tudott lenni, ami­kor önként kellett adakozni, az kitűnt ebben a nehéz 20 esztendőben is abból, hogy lelké­szeiket jubileum alkalmából szívesen és bő­kezűen ajándékozták meg. De arra senki nem írta elő, mit kell adni. Jelen sorok író­jának a negyven év alatt sok keserű­séget okozott az előbbi szűkkeblűség és sok örö­met az ajándékozásban megmutat­kozó sze­retet. S így van jól. Egy másik nehéz kérdése volt az egyháznak az iskolák államosítása után a kántor kérdés. A tanítók természetesen az új munkaadójuk rendelkezésére kellett hogy áll­janak. Eleinte még ugyan elő-előfordult, hogy odaültek az orgonamellé, de az öt­ve­nes évektől kezdve már úgy kellett embert keresni az orgo­ná­hoz. Volt diakonissza testvér, aki kisegített. Volt teológus, nem is egy, aki kisegített. Vé­gül a lelkész fele­sége volt kénytelen zongo­ratudásával orgonistává válni. A presbité­rium és a gyüle­kezet örömmel vette szolgá­latot, amely még nem ért véget. Maga mellé vette László fiát, a mostani lelkészt, aki már 14 évesen helyettesítette és konfirmandus korára már jól elvezette az istentiszteletet. Volt ennek két nagy előnye: imponált a gyüleke­zetnek, hogy a háromgyermekes papné orgonál és pedig kifogástalanul. Más­részt a lelkésznek nem volt problémája, mert a felesége mindig kéznél volt, lett légyen az esti istentisztelet vagy esküvő. Megoldódott tehát ez a kérdés is. Nagy gondunk volt a hely hiány! 1957 szeptember: Épül a Pesti úti paróchia

Míg az egyháznak iskolája volt, meg volt mindenhez a helye. Így nem okozott gondot gyűlések tartása; szeretetvendégség tartása az összenyitható két nagy iskolateremben. A régi paróchia bizony elég ütött-­kopott volt. Vályogfalát rendbe hozni sem nagyon lehe­tett. Nedves, alacsony, alkalmatlan épület volt. Nem volt mit tenni, ezt a kérdést is meg kellett oldani. Volt a gyülekezetnek egy tartaléka! 1945-ben a MÁV felrobban­tott állomása felépíté­séhez kikérte a régi templomot. A fa anya­gát, cserepeit el is vitte. Be is építette. 1955-ben meg mertem pendíteni a dolgot a Ta­nácsban. Vájjon nem kaphat­na-e az egyház ezért valami kárpótlást. A kérést a tanács nem utasította vissza. A válasz volt: kísérel­jem meg. A lel­kész akkor már évek óta a Hazafias Népfront elnökségi tagja volt. A pártbizottságban is ültek régi emberek, akik ismerték és szerették. Kér­vény elment a MÁV-hoz. Ekkor 1955. novembert írtunk. Nem siették el a dolgot. Mi pedig nem sür­gettük. Az ó-paróchia újjáépítésének tervét felvetettük a presbitérium­ban, nagy óvatosan abban bízva, hogy valami csak csurran a MÁV-tól, 1957-ben megcsináltattuk az új paróchia tervét Keresztes Ágoston építész mérnök hívünkkel. Az idő csak múlott, s sem pozitív, sem negatív választ nem kap­tunk. Ekkor pa­nasz­kodtam a helyi pártszer­vezetnél. Voltak olyan előzékenyek, hogy az egyik alapszervi titkárt és a munkásőrség pa­rancsnokát mellém adták és bementünk a MÁV vezér­igazgatóságához. Három nap múlva kaptam a jelentést, hogy 50,000 tég­lát és 250 q cementet ad a MÁV kárpótlás­ként. A többi azután magától ment. Elkezdődött a bontás. Természete­sen társadalmi mun­ká­ban. Azután az építés. Ez pedig történt 1957 szeptember közepén. Azután még elhúzódott a belső építés sokáig. A nagy termet csak 1964-ben tudtuk kipadlózni. Végül mégis meglett és vele együtt meglett a lelkész la­kása is melyre a lelkész ügyeskedte össze a pénzt, hogy a gyüle­kezettől semmilyen kü­lön adományt nem igényelt. A gyülekezet háza - sokak irigységére - megépült. Azóta de sokat örültünk még neki. A nagyterme kápolnául is használható. Benne van a régi oltárképünk, a megmentett egyik oltárterí­tőnk, a régi valószínűleg első korpuszos fe­születünk. Itt tartjuk - kü­lönösen hideg idő­ben csendesnapi istentiszteleteinket; sze­re­tetvendég­ségeket; bibliaórákat, konfirmációi oktatást stb. Aranyat ér! Mindezt nagyon könnyű így visszaemlékezve a nehéz időkre leírni. De hogy mennyi társadalmi munka, vagy alig megfizetett munka van e mögött a ház mögött. Neveket kellene ide felsorol­nom és pedig sokakat, akik nagyon sokat tettek azért, hogy a ház megépüljön. Egy nevet azonban meg kell említenem: Majer Pál (fe­lesége Ruppl Katalin). Rengeteget dolgo­zott ingyen, egyház­ szeretetből. De nem panasz­kodhatom iparos híveinkre és a gaz­dálkodó tsz tagokra sem. Példának hozom fel a 400 m2 felül lévő padlástér salakkal és azu­tán agyaggal való feltöl­tését, illetve leta­pasztását. Húszon felül dolgoztak rajta két napig: postás, tsz-es, lakatos, öreg, fiatal. S meglett a drága munka: ingyen! Igaz, hogy most a gyülekezet boldog vele és ezt ma már mindenki belátja és elis­meri. Püspök Urunk a gyülekezeti ház „kápolná­ját”, ha nem is szen­telte, mint templomot szokás, de szent hivatásának Isten Igéje hir­detésével átadta. (1959 május 17.). (A püs­pök alapigéje Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Mert rá­épültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egy­beilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által. Ef.2: 19-22. (Jelen Koren Emil esperes is). Ekkor már dr. Szalay Károly főorvos a felügyelő, akit 1959. I. 4-én választott a gyülekezet. 1970. III. 25-ig szolgált közöt­tünk, amikor is korára és betegségére való tekintettel lemondott, a gyülekezet őszinte sajnálatára). Ezzel is hangsúlyozni kívántuk, hogy nem kultúrházat építettünk. Ügyes ter­vezéssel összekötöttük a két házat, az új paróchiát az óval, a régit kivittük az utca szintjére, illetve vonalára. Az itt-ott szüksé­ges alapozási munkáknál megtaláltuk az ó-paróchia eredeti bejáratát, a mostani szint alatt kb. méterre. Fekete márvány lépcső volt! A gyülekezeti házrész az utcai szinten 2 irodahelyiséget, egy kápláni szobát - für­dőszobával, egy konfirmandus termet, egy kamrát és WC-ket foglal magában 240 m2 területtel. Az új paróchia, ill. a lelkész lakása egy 4*3,5 m szobával bővült. Lényegében négyszobás, de mivel a lelkésznek: fia és lá­nyai voltak, az egyik szoba ketté lett vá­lasztva 10-10 m2 szobára. Ez a továbbiakban így is maradt. Nagyon nagy munka volt. Rengeteg gonddal és vesződséggel, de megint csak azt kell ide írnom: megérte. Meg volt tehát a templomunk, mely a hábo­rúban sértetlen maradt; a gyülekezeti há­zunk a szükséges egyházi tevékenységek gyakor­lására. De mint őseiknek a múlt század vé­gén, nekünk is problémánk lett a fűtés. Hi­ába! Mi már másként öltözünk, mint eleink. A hideg templom már mindenképen riasz­totta az embereket. El kellett dönteni, hogy milyen rendszert válasszunk. Légfűtés lett volna a legjobb, de kalori­ferre mindenkép­pen szükségünk lett volna. Függött volna a villanytól, a ventilátortól, ill., annak zúgá­sától. Ezért a legegyszerűbb régi módszert választot­tuk: egyszerű gőzfűtést terveztet­tünk. A templom 10 éves fennállására 1953 telére üzembe is he­lyeztük. Ez így leírva megint nagyon egyszerűen hangzik. Az anyagot hozzá meg kellett sze­rezni! S ez ab­ban az időben nem volt egyszerű dolog, pl., kazánt kiuta­lásra lehetett csak kapni és noha a gyömrői gyár­udvar telve volt kazánnal, hi­ánycikk ürüggyel elutasítottak. Ugyanakkor megkaptuk az összes csöveket azzal: “amed­dig az emberek templomba járnak, ne ülje­nek hidegben”. Így azután a lelkész “kigya­logolta a szükségelt anyagot. A kőbányai Evangélikus Egyháznak szolgálaton kívül állt a központi fűtése. Remek radiátoraik voltak. 85 m2 radiátort adtak kölcsön azzal, hogy ha majd kell nekik, visszaadjuk, vagy veszünk nekik újat. Örömmel elfo­gadtuk a testvéri „ajándékot”! Így is lett. Amikor kérték a radiátorok egy részét ter­mészetben vissza­adtuk, néhány darabot kifi­zettünk. Új kazánt nem kaptunk: vettünk egy 20 m2-es csepeli kazánt, használtan. Kiszol­gált egészen a gázfűtés bevezetéséig, kb. 20 évig! A 4.000 légköbméteres temp­lomot használ­hatóra kifűtötte, Egy baja volt - amire a ter­vező nem gondolt - hogy a templom záró falába szigetelés nélkül beépült kémény a lengyelszén 200 oC felüli füst­jétől erősen kitágult és áteresztette a komoly füstöt. Így templomunk oltár feletti fala nagyon be­szennyeződött. Meglett tehát a fűtésünk is. Hívünk, Ruppl György szakiparos készítette normális áron. Gondot okozott a terület parkosítása! Pénz­kérdés volt ez. Az Isten megoldotta a kér­dést. A XVII. Kerület kultúrházat kapott. A kultúrházat a volt gazdasági udvarra tervez­ték. Ez a terület elvileg volt már az egyházé is, paróchia céljára. Végül is nem lett a mi­énk! Ez a kultúrház kissé közel esett a templom keríté­séhez. Arra kérte a Tanács az egyházat, hogy kissé tegyük beljebb a kerí­tést. Mint­egy 10 m2-ről volt szó. Mi azt a ja­vaslatot tet­tük, hogy elvisszük a kerítést. A templom maradjon kerítés nélkül, mint egyéb fővárosi tereken a templomok. Ugyanakkor a kultúrház környékének parkí­rozásával együtt a Főváros vegye át a temp­lom környé­kének a parkosítását is. Így, amit a presbiterek több alkalommal követeltek, hogy ti, rendezzük a temp­lom környékét; - ismét adományokat kérve hozzá a hívektől­ meg­született: ingyen! A Fővárosi Parkgon­dozó Vállalat gondozza az egész teret öntöz, ültet, sőt a Köztisztasági Hivatal a templom előtt is eltakarítja a szemetet, havat. Ja­vítja a templomhoz vezető lépcsőket stb. A meg­lévő kerítést pedig híveinknek illő áron el­adtuk. Adósságunk megint nem lett. A gyülekezet segédlelkészi állást szervezett. Hiványt készített. Segédlelkészt vá­lasztott. De megszűnt a rögzített se­gédlelkészi állo­mány és elfogytak a segédlelké­szek. Utolsó segédlelkészünk Putnokra helyeztetvén, nem kapott a gyülekezet se­gédlelkészt. Különben is falusi viszonylatban nagyon nehéz a se­gédlelkész szolgá­lata. A híveknek igénye van a paróchus lelkész szolgálatára! Egy te­metni szerető segédlelkésszel tör­tént meg, hogy összesen egy alkalommal sikerült te­metnie az egy esztendő alatt, mert mindenki a paróchust kérte! De a többi segítséggel úgy voltunk, hogy idő kellett, míg a gyülekezet­ben kiismerte magát; őt a hívek megis­merték és megszerették. S mire mindez megtörtént: elhelyezték. Így sikerült az egyháztanácsot meggyőznöm arról, hogy az egyházi törvény értelmé­ben lehetőség van II. lelkészi állás szervezésére. Azt a kifogást pedig, hogy ha II. lelkészünk lesz, akkor én elmegyek a másik két temp­lomba (az urakhoz sic) prédi­kálni, azzal védtem ki, hogy Rákoshegyen lakó híveinket vontam bele az ügybe az­zal, hogy legyen ott valaki, aki a lelkészi munkában segít. Sze­reztem a tanácselnök jóindulata folytán az egyháznak Rákoshegyen lakást! Ez a szer­vezés 1956. II. 26-án vette kezdetét. Folyta­tódott március 4-én Koren Emil elnökleté­vel, amikor is az esperes helyettes elnökölt Ferenczy Zoltánt megválasztva és beiktatva. 1969 augusztusában igen jelentős esemény újabb II. lelkészi ál­lás szervezése. Püs­pök Úr kifejezett kívánságára, de a gyüleke­zet lelké­szének és a gyülekezetnek örö­mére püspök úr jónak látta a hatvan évet meghaladt helyi lelkész mellé fiát másod­lelkésznek kikül­deni, ha - a gyülekezet ezzel egyet ért. A püspök Úr határidőt is sza­bott a kérdés elin­tézésére. Szeptember l-ére meg kell lennie, - mondotta. A Törvényben előírtak elvégzése után au­gusztus 17-én a temp­lomban tartott rendkí­vüli közgyűlés Kósa Lászlót II. lelkész­nek egyhangúlag megválasztja. Beiktatása szeptember 7-én volt a rákoskeresztúri templomban. Jelen volt Káldy Zoltán dr. Püspök úr feleségével, Brachna Gábor cleevlandi evangélikus főesperes - az apa kortársa a soproni teológián - Koren Emil esperes és sokan mások. Az új II. lelkész munkaterülete a tót falu, Tabán, Dabas, Kőröstó, valamint a rákosligeti területet kapja meg. A beiktató közgyűlés után a gyülekezeti teremben kis vendégség volt, főleg vidéki vendégeinknek. A gyülekezet számára nagy megnyug­vás volt, hogy az igen kedvelt Kósa László ilyen, a jövőre is biztató kapcsolatba ke­rült a gyülekezettel. Budapest XVII. kerületének Evangélikus Gyülekezete: Rákoskeresztúr

1. szeptember 28-án az esperes (Koren Emil) látogatást tesz a gyülekezetben, me­lyet az Egyház Tanács ír elő. Alapos vizs­gálat után hosszú és mindenre kiterjedő jegyzőkönyvet vesz fel. A látogatás, illetve vizsgálat érdemében po­zitív eredménnyel végződik. Csupán két esetre kell felhívni a figyelmet. Az esperes nem hajlandó tekintetbe venni az egyházközségnek a régi - pestmegyei felső-egyházmegyebeli tagozódását! Rákosliget és Rákoshegy fiókegyház volt, ille­tőleg “filia”, az nem fér be szerinte az egyházi alkot­mányba. Legfeljebb annyit haj­landó elis­merni, hogy a gyülekezetnek “három góca” van! Valami igazság van ab­ban, hogy 1950 január 1-ével valami gyökeresen megválto­zott: a három község egy politikai egység. A faluból város lett! Egy közigazgatási terüle­ten nem lehet három önálló gazdálkodású egyházközség. Ennek a körülménynek azon­ban sehol nincs nyoma, csak az esperes úr ama rendelkezésében, hogy egy számadást kell készí­teni, egy költségvetést kell csinálni és egy vagyonmérleget. (Ez a szemlélet azonban nem, számol azzal, hogy ezek a valamikor önálló települések azért szervez­kedtek. önállóan, hogy maguk céljaira ma­guknak áldozzanak. Lett is mind a két fiók­egyház­ban - az anyaegyház rendkívüli segít­sége nélkül ­templom)! De nem volt disputa! A rendelkezésnek eleget tettünk. Majdnem 25 évig ilyen felemás helyzetben voltunk, míg a gyülekezet életében bekövetkezett „földcsuszamlás” megoldotta a helyzetet. De ez már nem tartozik e kis munka körébe! A másik ügy az esperes úr ama rendelkezése volt, hogy a lel­készi hiányokat át kell vizs­gálni és modernizálni kell. Ezzel az esperes úr elindított e nem kívánatos folya­matot a presbitériumban. Nem gondolt arra - a lel­kész maga sem -, hogy a „sed avenam non” régi rákoskeresztúri elve még nem halt ki. És éppen három fiatal presbiter irigyelte meg a lelkész jövedelmét és igyekezett lehetőleg sokat lefaragni belőle. A „mozgalomnak” az lett a vége, hogy a józan elem, a nagy több­ség szepa­rálta a három lázadót. A legköze­lebbi általános tisztújításnál nem vették fi­gyelembe személyüket. A nagyon elkesere­dett lelkész rehabilitálódott és egy kompro­misszummal végződött hiványban végül mindenki megnyugodott. A Deák téri orgona a Rákoskeresztúri Evangélikus Új-templomba kerül

Az új templomba a régi templom 4 regiszte­res kis orgonáját hozatta át az egyház. Mivel adóssága nem volt s a hívek igé­nyelték az új orgonát, erről is gondoskodni kellett. Fede­ze­tül a birtokunkba visszakerült kántori la­kás szolgált. Mivel a Tanács VB nem ref­lektált rá - ezt határozatban tudatta az egy­házzal - eladtuk 120,000 Ft-ért. A régi orgonát eladtuk a tuzséri református egyháznak 40,000 Ft-ért. Szerencsére a tata­bányai egyház orgonáját - süllyedő templo­mából - nem sikerült megvenni. A Deák téri egyház orgonáját vettük meg és Trajtler Gá­bor tervei szerint a visszama­radó változatok helyett újat készíttetve, átépíttettük. A hi­ányzó összegre a deáktéri gyülekezet 4 évi részletfizetést adott. Kneifel Mihály okleve­les orgona-hangszerké­szítő mester elkészí­tette pompás új orgonánkat. Egy esztendei alapos és pontos munkával elkészült az “új orgona”! Nem csak kitűnő, de szép kivitelű. Dísze is templomunknak. Templomunkba már csak a harangok villa­mosítása hiányzott. A harangozó Turcsan Mihályné panaszolta, hogy a magas to­ronyba minden alkalommal fel kell mennie ha­rangozni és ő azt rossz szívével nem bírja. Kénytelen állásáról leköszönni. Ez a mo­mentum indította el a harangok villamosítá­sát. Kraszkó Jenő békéscsabai villany­szerelő mestert kerestük fel, aki a csabai és más ha­rangok átszerelését is végezte. Kértünk tőle áraján­latot és azt letárgyalva, a munka el­végzésével megbíztuk. Ke­re­ken 25,000 Ft-ért meg lett a két harang villamosítása és megmaradt a harangozónk, aki hihetetlen becsületességgel látta el szolgálatát haláláig (infarctus cordis). 1972 VIII. hó 6-án halt meg ismételt infarktus után. Az egyház ér­dekeit mindig szem előtt tartó “szeretett An­nus nénit” a gyülekezet nagy részvéttel te­mette el a Rákosi Új­köztemetőben. Nagyon hűséges segítőtársa volt férje, Turcsan Mi­hály. Sok megfi­zethetetlen szolgálatot tett az egyháznak. Erről a két évtizedről lényegében ezekről a nagyobb ügyekről és megoldandó fel­adatok­ról kellett beszámolnom. Valójában min­den feladat megoldódott. Az egyház adósság­mentesen kezdte a nyolcadik évtizedet. A nyolcadik évtized Újabb népvándorlás - Rákoskeresztúr szanálása, Kósa László beiktatása. - D. Dr. Káldy Zoltán igehirdetése

Ekkor két nagy dolog volt, ami a gyülekezet problémája lett: az egyik a lelkész változás. Jelen sorok írója 40 évi fe­lelős szolgálat után nyugdíjba készült és ment 1974-ben au­gusztus 31-ével. A má­sik, jelentőségében sokkal nagyobb és az egész gyülekezet jö­vőjére nézve sors­döntő: a szanálás! A lelkészcsalád életében jelentős év volt az 1964. esztendő. László fiuk, a Lélektől in­díttatva a lelkészi pályát választotta. Tanul­mányainak befejeztével dr. Káldy Zoltán püspök vállalta, hogy gyülekezetében avatja lelkésszé. Mint kiderült, ennek az ak­tusnak később az egyház életében igen nagy jelen­tősége lett. A lelkész­avatás 1964 július 12-én délután 6 órára volt kitűzve. A gyüleke­zetet igen megmozgatta ez az esemény. Kósa Lászlót igen szerették. Már 14 éves ko­rában helyettesítette édes­anyját a kán­tori szolgálatban. Teológus korában több alka­lommal prédikált, vasár­napi iskolát vezetett. Az ünnepi alkalommal szorosra megtelt a templom. A lelkész jelölt megajándékozá­sára is nagy örömmel készültek a hívek. A fent jelzett napon D. Dr. Káldy Zoltán püs­pök, Dr. Nagy Gyula teológiai tanár, Koren Emil esperes, Boros Károly zuglói, Blatnitzky Jenő cinkotai, Benczúr László Fóti úti, Blázy Lajos újpesti, Győry János nagytarcsai, Muntag Andor monori, Torda Gyula domonyi lelkész, Szita István lel­kész, Gerencsér Zsigmond nyugalmazott lelkész, Dr. Kósa Pál és Ferenczy Zoltán helyi lel­kész vonult be a fel­virágozott templomba. Az oltár előtt a püspök, D. Dr. Káldy Gyula és az édesapa állottak. Püspök urunk a 2. Tim. 2. 1. és 3.versét ol­vasta: “Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van. És amit tőlem hal­lottál sok tanú előtt, azokat add át megbíz­ható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája” és a következő igehirdetést kivonatosan mondotta: Nem csak a rákoskeresztúri gyü­lekezetnek és Kósa Pál lelkészék­nek öröm­ünnepe a mai nap, hanem a magyar evangé­likus egyháznak is. Ez az alkalom bizonyos­sága annak, hogy ma is van Szentlélek, aki ma is elhív a szolgálatra, mint ahogyan 2,000 esztendőn át tette. Ma is új ember állt az igehirdetők sorába, hogy hirdesse bűnbo­csánat örömhírét, kereszteljen, úrvacsorát osszon, szolgáljon. Rákoskeresztúrnak azért is ünnepe a mai nap, mert egyik fia, aki itt nőtt fel a gyülekezetben, az ő fiuk, kikülde­tik bi­zonyságtételre az egyházba. Öröm a lelkészcsaládnak. Van, ahol a sok csalódás és keserűség miatt a lelkészapa beszéli le e fiát, hogy ne válassza a nehéz lelkészi pá­lyát. Kósa Lászlót nem besz­élték le szülei. Édesapja és édesanyja bizo­nyára sokat imádkozik azért, hogy fiuk Isten szolgája le­gyen. Áldottak legyenek azok a szülők, akik papot nevelnek. Most pedig figyelj arra, - mondotta a püspök - amit Isten Igéje neked üzen: Az idős lelkipásztor, Pál ad tanácso­kat a fiatal Timótheusnak: Erősödjél meg a kegyelemben, amelyet a Jézus Krisztusban kaptál. Isten nem elsősorban követel, hanem először ád Akkor most mit ád? Kegyelmet. Ál­dott vagy fiatal testvérem az Úrban, mert kegyelmet kaptál. Akármilyen idők követ­keznek is el életedben, ebben szabad hinned, ebben bízhatsz: kegyelmet nyertem az üd­vösségre. Ebben a kegyelemben meg kell erősödnöd. Abban a szolgálatban, amelyre vállal­koztál, nem elég egyszer tudni azt, hogy kegyel­mébe fogadott az Isten. Újra és újra meg kell erősödnöd. Miért? Mert életed, a szolgálatod újra, meg újra döntések elé fog állítani. Újra ás újra vállalni kell az elhatározásod kocká­zatát. Csak akkor lesz életed és szolgálatod áldás mások számára, ha jó döntéseket hozol és vállalod is mindazt, ami ezzel jár! Végül hordoznod kell velünk együtt a szol­gálat terhét. Azt hiszik az emberek, hogy a papnak rendkívül kényelmes az élete. Csak be­szélnie kell 20-25 percig. Ez is jelent va­lamit? Nem tudják, hogy a papi szolgálatnak milyen terhei vannak. Egyik legna­gyobb megpróbáltatása az, hogy a lelkésznek le kell győznie magában azt a kísér­tést, hogy magát adja. magát prédikálja és ahelyett, hogy Istenre figyelve azt mon­daná el, amit az Isten akar, a maga bölcsességének hirde­tőjévé váljék. Mire való ma lelkésznek lenni? Kinek lesz szüksége egy-két évtized múlva papra? Vannak, akik így beszélnek. Nem tudják azt, hogy a jövő Isten kezében van és a jövő az Istené. Mi új magyar világ­ban élünk. Nincsenek erre kitaposott ösvé­nyeink, nekünk kell megtalálni az új magyar életben a helyes utat. Ma már nem lehet előre öt évre dön­teni. Nehéz dolgok ezek. Ezt a szolgálatot nem tudod magadban vé­gezni. Hordozzuk együtt a szolgálat terhét, tedd ide te is a válladat az enyém mellé és viseljük együtt! Még egyet: szeresd a népedet! Akkor leszel jó pap, ha azt mond­ják rólad: szereti az egy­házát és szereti a hazáját!” Az agendális szentelési szertartás követke­zett majd az ünnepi istentisztelet véget ért. A paróchián a lelkész család megvendégelte a vidékieket és a gyülekezet vezetősé­gét. Majer Frigyes, Pupek Istvánné és Brunner Katica a gyülekezet ajándékait adta át az új lelkésznek Luther kabátot, agendát és egy írógép vételárát. Ezzel ért véget a felejthe­tetlen ünnep, amelynek most 20 éve!

Mindazért, ami 1807-től 1974 augusztus 31-ig történt: Soli Deo Gloria!