1%

1. FEJEZET: Az egyház élete. (Belső történet)

Vajon hogyan élt a most már közel 200 éves egyház? Erre a kérdésre nem könnyű a fele­let, azért sem, mert az első évtizedekről vajmi kevés a feljegyzés, In­kább találgatásra vagyunk utalva. Egy más korszakot is meg kell különböztetnünk - ez Dubovszki Nándor lelkészkedésének ideje. Itt már több feljegy­zést találunk. Az egyház jegyzőkönyve is többet árul el a mindennapi életből. Harma­dik kornak Noszkó István lelkészkedését tartanám, amikor már a belterjesebb egyházi élet kibontakozá­sát látjuk, (p.o. Énekkar, va­sárnapi iskola, stb.). A negyedik korszak Dr. Kósa Pál lelkészkedésének kora, melyben már rohamosan fejlődik a gyülekezet élete, mert a 30-as évektől kezdve az élet minden­képen erősen változik. De meg kell kísérel­nem az évszázadok alatt változó gyülekezeti életet megírni. Az 1880 évi canvis. Jegyzőkönyv az egyház jegyzőkönyveinek I. és II. köteté­ben, nem különben az 1812. 21 és 40 évi canvis. jegyzőkönyvek azok, amelyek itt valamelyes támpontot nyújthatnak. Az egyházközség egyház-igazgatási ügyeit az egyház felügyelője tartja kezé­ben: báró Podmaniczky János, aki 1826-tól felügyelő. A gyülekezetnek hat évre vá­lasztott presbité­riuma van. Van egy nemet és egy tót kurá­tora. Ezek a kurátorok gon­doskodnak az egyház pénzügyeiről. Ők szedik be - külön-külön a tót, illetve németfa­luban az egyház­nak a lelkésznek, valamint tanítónak járó il­letményeket. A lelkész nem kezel pénzt. Csak könyvel. Az egyház pénze egy faládá­ban van, melyet csak a század vége felé pó­tol Wertheim szekrény (ma is használjuk)! A ládának három kul­csa van: a lelkésznek egy és a két kurátornál egy-egy. Egymás nélkül nem mehetnek, illetve férhetnek a pénzhez. Ma is így van! Csak jóval a fejlő­dés következtében jut el a gyü­lekezet odáig, hogy az egyik kurátor a pénztáros! Csak egy ember felel a pénz­tárért. A lelkész csak a pénztárkönyv-vezető. A nyolcvanas években 12 presbiter van. Joggal tételezhetjük fel, hogy a gyülekezet megalakulásától ennyi a presbiterek száma. A neveket is feljegyzem: Burger Márton, Altziebler András, id. Hummel József, Hummel Pál, Burger Péter, Mirák János, Macskásy István, Kalmár Ist­ván, Harányi István, Turcsan János, Bartók János, Bartók Mihály. A nevek után ítélve öt német, 6 tót és egy magyar. Az egyházi igazgatási élet a kemény Podmaniczky János felügyelő kezében van. Amikor szükséges, a tanácskozás kisebb horderejű ügyekben a fel­ügyelő összehívja a presbitereket vagy az iskolába, vagy a paplakra; értesíti a lel­készt is a tárgyalásról és meghívja; a harangozó beharangoz a gyűlésre és a fel­ügyelő és he­lyettese elnököl. A jegyzőkönyvet vagy a lelkész vezeti, vagy “esetleg a tanító”, ame­lyet azután elküld a felügyelőnek. Tőle azu­tán vagy visszajő, vagy nem, a jegyzőkönyv. Innen az a megállapítás, hogy a jegyző­könyve “hézagos”! (Jegyzőkönyv 83. lap) Jelentősebb dolgokban a “gyülekezeti köz­gyűlés” hivatik egybe, amelyen 40-50 tag szokott megjelenni. A presbitériumot az egyháznak bemutatja a lelkész és ünne­pélye­sen felesketi. A kurátorokat hasonlóképen hat évre választják és az egyház­fiakat is. Ugyanúgy feleskettetik. Az bizonyos, hogy a lelkész élete ilyen különben áldozat­kész és nagyvonalú felügyelő mellett nem lehetett valami nagyszerű. És mert báró Podmaniczky János 1826-tól 1883-ig volt felügyelője az egyháznak, érthetjük ezt a csendes bejegyzést: „A cselé­dek teljes féle­lemmel engedelmeskedjenek az uraknak; nem csak a jóknak és kíméleteseknek, de a szívteleneknek is...” (I. Péter 2:18-20). A lelkész és a felügyelő közötti viszony mos­toha! A rendes istentiszteleti szolgálaton kí­vül ebben az időszakban milyen lehetett a hívek élete? Ma már ki mer erre felelni. Csak találgatni lehet. A kánoni jegyzőkönyv így szól hozzánk: “A hívek hitbuzgóak, egy­házukat szeretők. A protestáns névre büsz­kék! A nép általában véve józan, mun­kás, takarékos; van számos család, akik az Úr há­zát szeretik és az istentiszteletet szorgalma­san látogatják; de vannak olyanok is, elegen, akik inkább a pesti piacot látogatják, mint a templomot; nem mintha a vallásukat nem szeretnék, de a példa sok­szor ront. Látják, hogy más hitfelekezetűek is felhasználják más célra a vasárnapot, hát ők is utánozzák és szentelik az Úr napját az anyagiasságnak; a főváros nagy von­zóerővel bír - aki hétköz­nap nem mehet Pestre, megy vasárnap a pi­acra élelmi cikkekkel s innen van, hogy a templom sokszor majdnem üres. Ahhoz já­rul, hogy egy pár év óta az a szokás kapott lábra, hogy vasárnap anyagi munkákkal fog­lalkoznak sokan s nem szentelik meg kellően az Istennek szent napját; szénahor­dáskor szénát hordanak; gabonahordáskor gabonát takarítanak; szüretkor szüretel­nek s bort hordanak! Kukoricatöréskor kukoricát hordanak - mégpedig istentisztelet alatt. S a munka addig tart, míg a mezei munkák be nem végeztetnek. November táján már láto­gatottabb a templom; különösen ádventi va­sárnapokon s böjti időn át sokan jönnek a templomba és látogatják szorgalmasan, míg ismét be nem állnak a tavaszi munkák.” A templomlátogatás nagy hátrányára szol­gálnak még a polgári hatóságok visszás in­tézkedései, mely szerint vasárnap be szokták idéztetni a lakosokat a Község­házához. Az ifjúság nem kellő számban látogatta a templomot; kevesen járnak dél­előtt, de még kevesebben délután úgy, hogy az ellen fel­szólamlások is történtek. A lelkész inti a szülőket és az ifjúságot, s buzdítja a szor­galmatosabb templomlátoga­tásra, de szava elhangzik. Különben, ami az istentisztelet alatti rendet illeti, az tűr­hető, néha még su­sognak a karzaton ülő ifjak az áhítatosok bosszankodására, de a lelkész tekintete elég azok elnémítására. Másként az istentisztelet alatt a legnagyobb áhítat és csend uralkodik, a hallgatók feszült figyelemmel hallgatják az Isten igéjét. Sajnálattal bár, de a lelkész kénytelen be­vallani, hogy az ifjúság közötti er­kölcstelen­ség elharapódzott s terjedt, tisztelet a kivé­teleknek. Most is van számos ifjú és haja­don, akik becsületükre tartanak és vannak gondos anyák, akik szigorúan őr­ködnek leá­nyaik felett. De van sok olyan szülő is, akik nem sokat gondolnak gyerme­keik erkölcsi állapotáról. A lelkész mindent elkövet ezen gonosz szellem kiirtására. A templomban inti, óvja, pirongatja az ifjúságot; a presbite­rekkel tanácskozott, de ered­mény nélkül. Vannak ifjak és leányok, akik a szent Igére, sem a szülők szavaira nem hallgatnak, mi­nek következtében az ily szomorú családi események gyakoriak; a múlt évben négy gyermek született törvénytelen ágyból; az idén már öt ilyen szomorú eset fordult elő. A községi bíró őrködik a korcsmai mu­latságokon a rend fölött s nem en­gedi 10 óránál tovább a fiatalságnak a mulatozást; a fonóházak, mint az erkölcstelen­ségnek te­nyésztői eltöröltettek; a lelkész a megesette­ket nem a templomban, hanem a lakásán szokta avatni, az illetőket megfeddeni, szí­vükre beszélni, bűnbánatra s jobbulásra biz­tatni. Némelyeknél azt tapasztalja, hogy sza­vai hatnak, némelyek fel sem veszik. Egy pár év előtt már annyira ment a dolog, hogy a lelkész kénytelen volt a hirdetéseknél a becsületes és tisztességes ifjú és hajadon el­nevezéseket kihagyni s csak egyszerűen a jegyesek megnevezésével hirdetni. Ennek egy kis hatása volt, de a szülők folytonos felszólítására ismét használtatnak e szavak olyanoknál, akikről kb. fel lehet tenni, hogy megérdemlik. Sajnos sok szülő megengedi iskolás gyer­mekének már az éjjeli, kivált utolsó far­sangi-tivornyázásokon részt venni, nem kü­lönben a lakodalmi éjjelezéseken, hol a gyermekeknek mértéktelenségre alkalom nyújtatik, noha a lelkész és a tanító azt ele­get tiltja; de eddig kevés sikerrel. Rabok tudtommal jelenleg híveink között nincse­nek. A nép között országszerte elterjedt elő­ítéletek és babonák híveink között is vannak, melyeknek kiirtására a templomi szentbe­szédek még nem dicsekedhetnek kellő eredménnyel. Kevés kivétellel tud­nak a hí­vek olvasni és írni. Vasárnapi iskolák nin­csenek szokásban. Házi istentisztelet sok családnál szokásban vannak; számosak, akik a szentiratokkal örömmel foglalkoznak; ott­hon áhítatoskodnak és énekkel és imákkal dicsérik az Urat. Minden család el van látva Bibliával és áhítatossági köny­vek­kel. A gyülekezetben rend uralkodik. A családfők nagyobb részt békeszeretők, elválva 8-an él­nek; vad házasságban élnek négyen, kik kü­lönben egybekelnének, de törvényes akadá­lyok forogván fenn, egybe nem kelhetnek. Híveink más felekezetűek­kel békében és egyetértésben élnek. Az áldozatkészség hí­veinknél nem hiányzik, ha valamely jóté­kony célra adakozásra felhivat­nak. Szívesen áldoznak, csakhogy a templomra való ada­kozás nincs gyakorlatban. Úgyhogy e címen kevés szokott be­jönni.­ Néha akad egy-két jótevő, ki 2-5 Ft-ot ad a templomra, egy­két forinttal a lel­késznek és a tanítónak kedves­kedik. ­Gyámintézetre, özvegy-árva intézetre offertóriumok tartatnak; a protestáns árva­házra élelmicikkeket adományoztak. Na­gyobb adomány csak két 100-100 Ft két tót és egy 2,000 Ft-os volt. (Berger D. Já­nos), mely a felügyelőnek volt köszönhető. Ez a vizitációs jegyzőkönyvi feljegyzés sok mindent elárul a gyüle­kezet életé­ről. Nem valószínű, hogy ez a leírás fényképhez volna hasonlítható, mely a látogatás­kori helyzetet fixálja, inkább festményhez kell hasonlítani, mely a gyülekezet életére hosszabb időtar­tamra gondolok - vonatkozhatik. S lehet, hogy a gyülekezet karaktere évtizedek fo­lyamán fejlődött, - elképzelhetetlen hogy ne ez történt légyen - mégis az alapvonások meggyőződésem szerint megmaradtak. Most még a lelkészi hivatalosodás című fe­jezet érdekesebb feljegyzéseit kell számba vennünk és a gyülekezet életéről egészen el­fogadható képet kapunk. A lelkész a híveit el-ellátogatja, híveivel nem csak békében él, de a szeretet kapcsa fűzi hozzájuk, mert ők szeretik lelkészüket és a hozzá való ragaszkodásnak többször szép ,jelét adják. Ez a hívek részéről megta­pasztalt szeretet tette képessé a lelkészt sok őt ért méltánytalanság elviselésére - gondo­lok a földes úr részéről. A gyülekezetben a szokott evangélikus gyakorlat szerint evan­géliumokról, epistolákról és olykor egy-egy évet szabad textusokról prédikált. Beszédeit leírta. Sajnos nem maradt meg egyetlen be­széde sem, kivéve az elhunyt felügyelő gyászünnepein mon­dott beszédeiből néhány a saját feljegyzéseiben. Így azt a teológiát, melyben élt, nem tudja a későbbi utód meg­állapítani. Nem lehetett a teológiája rossz, mert annak 30 évvel halála után nyomokban meg kellett volna látszania. Halle nem volt rossz iskola számára, ahol két sze­mesztert hallgatott. Az igehirdetések mellett és a látogatások mellett a gyülekezeti katechizáció volt az egyik munkaág. Szentháromság vasárnapjain az első és második vasárnap volt hirdetve. A németfalusi ifjúság szívesen látogatta; a tót­falusi ifjúság nem volt haj­landó járni ezekre az alkalmakra, Egész nyáron tartott e a munka. Főleg erkölcstani témák voltak a foglalkozások tárgyai, minden külön vezér­fonal nélkül. A konfirmációi ok­tatás 1893-ig felváltva, egyik évben tótul, másik évben né­metül folyt böjtben. Min­dennap kétszer volt óra, de. 11-12-ig, és du. 4-tól estig. A lelkész saját összeállítása szerint végezte az oktatást. Sok a könyv nélkül megtanult ige 100-220-ra tehető a számuk. A gyerekek leírják a lec­kéket és megtanulják. A konfirmáció Nagy­pénteken nyilvános vizs­gával fejeződik be. A legszorgalmasabb lányka esküre emelt újakkal mondja a Krédót, majd a legszor­galmasabb fiú dep­rekál; majd mindnyájan térdelve bűnbánati éneket énekelnek. Utána a hozzájuk intézett kérdésekre felelnek majd or­gona­szó közben konfirmáltatnak kettenként. Ezt követi az Úrvacsora konfirmandusok számára. Új házasok nem kapnak kü­lön oktatást. Merném állítani, hogy ez legalább félévszázados rendje a gyülekezetnek. Ami a gyülekezet istentiszteleti életét illeti, azt befo­lyásolta a háromnyelvűség. Négy vasárnap felváltva német és tót. Az ötödik vasárnapon magyar istentisztelet volt. Bizo­nyosra vészem, hogy ez is nagyon régi rend a gyülekezetben és egészen a XX. század első harmadáig tartott, - ha részben a nyel­veket illetően módosult is - magá­nak az is­tentiszte­letnek a rendje - nem lévén általáno­san kötelező agenda hasonló, főleg szláv gyülekezetek rendjével volt azonos. Az oltár térdeplőjén a lelkész által intonált “Óh Jézu­sunk”, illetve “Jövel Szentlélek” énekverssel kezdődött. A kolektát a lelkész énekelte; az igehallgatásra felhívást a lelkész énekelte a gyülekezet liturgiku­san énekelve válaszolt, majd a credo ének, prédikáció, imahirdetés; befejezve Fil. 4:7-tel: “és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisz­tus Jézusban”. Egy énekvers után a lelkész énekelt, imája és énekelt Ároni áldása s majd a kimenő ének következett. Ez mind a három nyelven egyformán történt. Csak a de. má­sodik istentisztelet rövidebb volt, kivéve a sátoros ünnepeket. A délutáni istentisztelet két énekből állt és azt könyörgés követte, vagy katechizáció. Hétköznapokon: Télen át a Nagyhétig minden reggel fél 8-kor, illetve iskolakezdés előtt reggeli könyörgés tarta­tott, melyen a nagy iskolások és néhány fel­nőtt vett részt. Külön böjti prédikációkat nem tartott a lelkész. Passiót olvasott: Vi­rágvasárnap és Nagy­pénteken tót nyelven, Nagypénteken német nyelven; később ter­mészetesen magyarnyelven is. A tótoknak meg volt a pozso­nyi passiója; a néme­teknek a lelkész állított össze egyet és nyomatott ki a saját költségén. később a ma­gyar passió a Törteli-féle volt. A keresztelés rendesen a templomban tör­tént. A keresztszülők is meg szoktak jelenni. Az Úrvacsoraosztás felváltva tótul, németül: advent második vasárnapjától a sátoros ün­nepek alkalmából, aratás után és szükség szerint magyarul kétszer. Az Úrvacsoraosz­tás mindig az istentisztelet előtt volt, hogy a hívek éhgyomorral járulhas­sanak az oltár­hoz. Ezt a szokást csak a második utód szol­gálata idején váltotta fel a hónap első vasár­napján az istentisztelet befejezéseként tartott úrvacsora-osztás. A múlt században még azt jegyzi fel a jegyzőkönyv, hogy a hívek nagy örömmel járulnak az Úr asztalához. Az 1879. évben úrvacsorázók száma 854 sze­mély volt. Sajnos ez a szám folyton és szé­pen fogyott akkor is, amikor a gyülekezet már kétszeres lélekszá­múra nőtt. Az elvilágiasodás volt az oka. (Vízkereszt ün­nepén magyar istentisztelet és Úrvacsora volt a szokásban. Ebből fejlődött ki az ifjú­ság úrvacsorai ünnepe. A 40-es években zsúfolt volt ilyenkor a templom. Mióta Víz­kereszt nem piros betűs ünnep, jelentősége megszűnt). Természetesen a betegek nem maradtak a múlt században sem ellátás nélkül. Sokan jobban bizakodtak az úrvacsorában, mint az orvosban és a gyógyszerben. Pedig a köror­vos Rákoskeresztúron lakott. Az bizonyos, hogy egészen e jelen század közepéig alig fordult elő, hogy valaki - ha csak nem hirte­len következett be valami okból a halála - úrvacsora nélkül halt volna meg. Ezek a be­teg-úrvacsoráztatási al­kalmak igen hálás szol­gálati alkalmak lehettek és azok is ma­radtak. Ma, mikor a leg­több elköltözés kór­házban történik, nehezebben végezhető, de olyan szolgálat, amely ma is - ha csak nem kimondottan ateista hívünkről van szó - sok áldást jelent az elköl­tözőnek is és a családjá­nak is. 1895-ig a házasságkötés is egyházi feladat volt. Itt nem volt semmilyen vita. Az előírásokat, törvényeket meg, kellett tartani. A házasok között is végzett szolgálatokat a lelkész, - nem csekély eredménnyel. A temetések: a halottak az egészségügyi rendelkezéseknek megfelelően idő­ben két­féleképpen temettetnek: a 12 éven aluliak énekkel, imával, a 12 éven felü­liek gyászbe­széddel és búcsúztatóval. Az érdemesebb hí­veket felviszik a templom­hoz. (Ez azután többféle szempontból sok vitat váltott ki, de egészen 1940-ig meg­maradt szokás­nak). A gyülekezetben vannak öröklődött szoká­sok. Ezekről nem sokat tudunk. Az bizo­nyos, hogy nem volt cantatio, de meg volt a karácsony előtti ostyasütés. Ez abból állott, hogy a tanító sütött ostyát és azt elküldte a szülőknek. Nyilvánvaló, hogy ezért némi ellenszolgáltatást kapott, ami a körülmények között jól jöhetett a szűkös pénz­viszonyok között. Volt az egyháznak egészen 1950-ig mendikánsa. Hat évnél idősebb tulajdonkép­pen iskolaköteles fiúcska, aki rendesen ne­héz körülmé­nyek között élt, illetve, nevelő­dött. Feladata volt temetéseken a lelkész előtt egy kb. 160 cm nagyságú fekete ke­resztnek a vitele (ezt 1950-ig, amikor is a Rákosi köztemetőbe kellett a keresztúriak­nak temetni, gyakorolta is. De keresztet nem tudta magával a temetőbe elvinni). Fujtatásban segítségére volt a harangozónak. “Ezért élelmeztetett a lakosságnál” - való­színűleg sorkosztszerűen - lakodalmaknál, toroknál, kereszteléseknél adomá­nyokat - főleg élelmet kapott a házak­nál. Ezekből néha 60-70 Ft is összejött. Ezen a pénzen ruhát vehetett magának. Volt idő, amikor nem akadt erre a néha bizony kissé meg­alázó tisztségre vállalkozó. Az utolsó men­dikáns a hangozó asszony iskolás fia volt, akinek apja fogságban volt. Vele azután ki is halt ez a gyülekezeti szolgálat. A gyülekezet a rendes vasárnapi és ünnepi istentiszteletek mellett megünne­pelte a templomszentelést, az aratási hálaadó ünne­pet, Szentháromság utáni 21. vasárnapja kö­rül; október végén a reformáció emlékün­nepét. Rendkívüli esetek is adódtak, mint pl. gyászistentisztelet Deák Ferenc emlékére, 1876. II. 20-án. A milléneumi ünnep 1896 V. 10. A gyülekezet növekedésével szükséges volt a harangozó mellett sírásó al­kalmazása is. Első időben a család maga gondoskodott a sírásásról. A fejlődéssel együtt járt a sírásó alkalmazása is. (1868 IV. 15. óta). Temető­őri lakás azonban csak később épült, amikor a gyülekezet már még erősebb lett. Az első sírásó Racskó Pál volt, akinek állása a „leg­újabb idők óta áll fenn” (1880-ban kelt írás!) Ugyanakkor 30 éve volt hangozó Franyó Já­nos, akinek kötelessége volt mindennap haj­nali 3-kor harangozni nyáron; télen 4-kor, délben, este alkonyatkor; szentmihálytól szentgyörgy napig este 9 órakor; istentiszte­letre és a halottnak harangozni. Fizeté­sét lé­nye­gében nem az egyház pénztárából, ha­nem az hívektőI kapta, minden gaz­dától 1 méricske rozs (?) Lassan az évszázad vége felé az igények is megnőnek. Ezért találkozunk a templom fű­tésének kérdésével. 1893-ban elhatároz­zák, hogy a templomba két kályha állíttassék. Nem tudtuk ma már megállapítani, hogy ez kivitelezhető lett volna. A harmincas évek­ben nyoma sem volt kéménynek, pedig ahol kályha volt, ott kéménynek is kellett lennie. Amint a gyülekezet a századforduló felé ha­lad, egyre nagyobb lélekszámúvá válik. 1890-ben már 1666 evangélikus van Rákos­keresztúron. Ez a tény nem csak iskolai problémákat okoz - lásd ott-, hanem megél­hetési problémát is. A vagyon el­aprózódik. Egyre több ember kényszerül arra, hogy Bu­dapesten, legtöbbnyire Kőbá­nyán keressen megélhetést. A zsellérlányok, a katolikus szegényebb emberekkel együtt az építkezé­seknél segédmunkások. 14-16 éves leányok malterhordók. Nem kell mondani, hogy ne­héz és kemény munka ez. Az ügyesebbje a pesti alsó réten lévő bolgárkertészetekbe jár kapálni. Ez könnyebb munka volt és lehetett vele ke­resni. A gazdafiak télen a kőbányai jégvermeket. hordták meg jéggel a Rákos kiön­téseiből. Ez sem volt ám könnyű munka, de élni kellett. Természetesen, akiknek volt megfelelő föld­jük, rétjük, azok ráálltak a pi­acra való termelésre. S megindult a piaco­zás. Ez a körülmény több irányban befolyásolta a gyülekezet minden­napi életét. A bejáráshoz, akár munkába, akár piacra, akár kertészetbe, megkívánta a magyar nyelv jó ismeretét. Bár az iskolában volt magyar nyelvű oktatás, az nem elégítette ki az embereket. 1893-tól magyarnyelv- lett a tanítás. Magyar nyel­vűvé vált a konfir­máció is. Az egyház véle­ményem szerint nem magyarosított. Az élet magyarosított. A gyár, a munkaválla­lás, a piac. A századfordulón felnőtt egy olyan nemzedék, mely nem tudott már németül, tótul olvasni. Nem is igen járhatott, csak magyar istentisz­teletre. Az ugyan fel van külön jegyezve, hogy a milléneumi isten­tiszteletet három nyelven tartották. De ezután már újra meg újra előkerül az is­tentiszteletek nyelvi kérdése. Még egy-két évtizedig az öregek makacs ragaszkodása az anyanyelvhez, újra meg újra leszavazza az egyre több magyar istentiszteletet követelő­ket, Noszkó István lelkész­kedése alatt győz az idő és a két ősi nyelv, csupán a délutáni istentiszteletek, a kö­nyörgések nyelvévé vá­lik és teljesen 1945-ben szűnik meg. A má­sik következménye volt a “bejárás”-nak, hogy kilépett a gyülekezet egy része a falusi környezetből és elkezdett modernizálódni. Ennek nagy veszedelme - mindenütt és min­dig így szokott lenni -, hogy Pesten megta­nulta a rosszat! A gyülekezet életének fe­gyelme megla­zult. A szokások fegyelmező hatása kezdett megszűnni; az ősöktől örökölt és korlá­tok között tartó, ezért morális szem­pontból igen jelentős tényező elfakult. Az új év­század már ennek a “faluból kilógó” szemléletnek sokszor jó, még többször ke­serű gyümölcseit élvezte. Ezzel járt együtt - és ez a pozitív oldal volt-, hogy a két nem­ze­tiség közötti ellentét lassan leépült. A tót falu és a német falu ellentéte olykor ellen­sé­geskedés volt. Fiatalok között verekedések forrása. Volt német korcsma és tót fa­lusi korcsma. Bizony akárhányszor eltángálták a másik faluból való legényt, ha el mert menni a “szomszéd”-ba! - A bejárás, az együtt munkálkodás más emberekkel a faluban is lazította ezeket az ősi ellentéteket. A századfordulón már kezdtek egymással házasodni is! Egyelőre evangéli­kus evangé­likussal, különösen akkor, ha vagyoni vi­szonyok is belejátszottak a do­logba. Ennek viszont az a furcsa következménye lett, hogy a gyülekezet kezdett el­tó­tosodni. Az itt volt, vagy ideköltözött magyarok már eleve erre voltak ítélve. De a nagy többségben lévő tót­ajkúak nehezen tanultak meg németül, il­letve sehogy sem. Viszont a németek hamar eltanulták a tót nyelvet. Nem kellett más, csak egy tót anyanyelvű anya a németfa­luba: egy generáció alatt a család el tótoso­dott. p. o. A legnagyobb németnek számító családban a nagyapa (már e sorok írója te­mette) tót leányt vett feleségül. Eredménye: egy gyermeke sem tudott németül - a német falu­ban! A tót faluba viszont odakerült egy németfalusi vő. E sorok írójának lelkészke­dése idején ő volt a legnagyobb tót - Majernek hívták - a tót faluban, aki többek kö­zött kijelentette, hogy amíg német Mi­atyánk lesz, addig legyen tót Miatyánk is! Volt is! A vagyonnak meg van az az ördögi hatalma, hogy ahol sok van, ott többet akarnak. Nyil­vánvalóan Rákoskeresztúr sem volt ebből a szempontból kivétel. Főleg ez vezetett a ve­gyes házasságokhoz! Tabáni lánynak gazda­fiút kapni - főnyeremény volt. Módosabb katolikus lányt szívesen vett el evangélikus fiú is! Ebből az ún. ke­resztyén kurzus idején a harmincas években sok baj és békétlenség származott. Természetesen nem minden ve­gyes házasság volt anyagi érdekeltségű. A gyüleke­zet fennállásának második évszáza­dában és vége felé már ritka a tiszta házas­ság. De ez már a legújabb időnek jelensége. Később még visszatérünk rá. A gyülekezet kegyességének formáját és milyenségét ma megállapítani - leg­alább is az első 100 esztendőre vonatkozólag igen nehéz dolog, A tót kegyesség volt szerintem a domi­náló. S a tótoknak volt Tranosciusa. Ez a csodálatos énekes- és egyben ima­könyv minden lelki jóval megáldotta a tót nyelvű népet - nem csak Rá­koskeresztúron, de mindenütt. Gondolom, emberi vélekedés ez -, hogy noha nem volt az első évszázad­ban család Biblia nélkül, a Biblia használata, illetve szeretete meg sem közelítette a Tranoscius szeretetét. Úgy tapasztaltam, hogy híveink lelké­hez az isteni gondviselés­ben való hit volt a domináns. A “mind jó, amit Isten tészen...” vagy “Isten nékem erőm s bizodalmam”, énekek valóban általában könyv nélkül tudott és ismert énekek voltak. Nehéz, kemény sorsukban erőt, reményt, ki­tartást merítettek, mindent elhordoztak és eltűrtek. Nekem mondotta el egy öreg tót anyanyelvű hívem: Kivittem a Tranosciust a frontra. (Pedig súlyos, nagy könyv volt és nagy helyet foglalt el a hátizsákban)! Velem volt a fogságomban. Énekeltem a fogolytár­saimnak. Ez volt nekem és sokaknak a vi­gasztalás egyetlen forrása! A má­sik vonása ennek a kegyességnek itt is a Jézus szeretete lehetett. Egyike a legked­vesebb énekeknek itt Rákoskeresztúron: “Jézusom, Krisz­tusom, én szerelmesem. Lelkem téged melyik he­lyen keressen...” Amikor a gyülekezet a ki­nőtt Haan Lajos féle békéscsabai énekes­könyvet kicserélte 1938-ban, azért válasz­totta a szarvasi énekeskönyvet, mert ott for­dításban megtalálta, a régi kedves énekeit. De a ki­sebbségben lévő németeknél is ehhez hasonlót tapasztaltam. Egyike kedves éne­keinek: Bízd lelkem az Ég Urára mind jó, mind bal sorsodat! ... A régi világhoz tartozott még a postillák - prédikációs mű­vek - olvasgatása. A LH-ba tömegesen gyűltek be a régi világnak a könyvei. Ha nem is mind, de minden bi­zonnyal a java. Most hadd következzenek ezek: Természetes dolog, hogy minden házban volt német, vagy tót Biblia és éne­keskönyv, temetési énekeskönyv (Funebral). A legrégibb Bibliánk 1748-ból való tübingeni kiadású, német biblia. Van wäsenhausei, hallei kiadású is. A posztillák között legjelentősebb Arndt Já­nos “Wahres Christentum” című postillája, vasár- és ünnepnapokra irt ájtatossági könyve. 1615 óta igen el volt terjedve. Mint generalsuper­intendes. 1621-ben halt meg Celle-ben. Igen sok jó olvasó­ra talált, emel­lett még az 1612-ben megjelent Paradiesgärtlein” című köny­vecskéje. Német posztilla 1779. Nürnberg. Luther Márton posztillája Braunschweig ki­adás. Wagner: Evang. Gebetbuch. Dr. Ernst Siedel Dresden, 1897. Prédikációs kötet. Hauber: Prédikációk Ulm. Ismeretlen szerzőtől: Egyháztörténet két kötetben. Német imádságos és énekes­könyv (?) Tót biblia 1787-ből. Tót biblia 1808-ból Pozsony Tót biblia 1904 Budapest. Sartorius Dániel tót posztillák, 1779. Po­zsony Institorisz Mihály tót posztilla Pozsony, 1778. Baxatoris Károly, tót posztilla, Pest 1857. Mlinarovics Éliás, Késmárk 1702. Áhítatos könyv. Spevnyik 1862. ­Többféle Tranoscius kiadás 1864-től 1908-ig, különböző években.

Nyilvánvaló, hogy ezeken a könyveken kí­vül még számos hason­ló jellegű és tartalmú könyv lehetett a gyülekezetben. A XIX. század utolsó évtizede alaposan megváltoztatta a gyülekezet életét. Az evan­gélikus hívek száma a századfordulón már 2110 lélek, rákosligeti munkás­telepen 110. Rákoske­resztúrnak 6131 lakosa van. A már említett okok miatt a gyüle­kezet infrastruk­túrája megváltozik. A férfiak nagy része már Pesten keres megélhe­tést; a nők napszámba járnak, kőművesek, kertészek stb. A parasz­tok piacra termel­nek és Pestre piacra járnak, az asszonyok elindulnak a Fonó felé is. Eb­ben az új környezetben a lelkészi szolgálat is megváltozik. Noszkó István kerül a gyüleke­zet élére. Vele már új éra köszönt be a gyü­lekezeti élet vezetésébe is. Birkózik a régi vágású presbiterekkel; nem sikerül mindig akaratát keresztül vinni, de az új időket nem lehet visszatartani. Noszkó István is külföl­det járt teológus. (Greifswald). Né­metor­szágban hatással volt rá az ott már régebben szokásban lévő belterjes egyházi élet; a belmisszió különféle formája. Egyházunk jegyzőkönyvében igen, jó lelkészi jelentése­ket olvashatunk a gyülekezetben megindult újmódi egyházi munkáról, amelyet a hívek örömmel vesznek. Az új lelkész belső egyházi tevékenysége először a gyülekezet zilált anyagi viszonyai­nak rendezésére irányult. Gépszerű pon­tos­sággal következnek, év mint év a zárszám­adó presbiteri gyűlések, vagyonmérleg, költ­ségvetés... Az ezeket jóváha­gyó rendes évi közgyűlések. Az anyagi rendezés után kö­vetkezhetnek a lelkiek. A gyülekezetben a sok választás miatt kerekedett békétlenség, a falun belüli civako­dás elült. Jöhetett lassan az építőmunka. Az 1910. évektől már ennek a gyülekezet­építő munkának a megléte is ki­csendül az elhangzó rendes évi közgyűlése­ken a lelkészi jelentésből. A lelkész anyagi vonatkozású munkál­kodása annyira meg­nyerte a gyülekezet tetszését, hogy 1908-ban az évi r. közgyűlés 200 koronát szavaz meg a lelkésznek ez irányú tevékenységéért, jól érezve, hogy lényegében nem a lelkész fel­adata a gyülekezet anyagi rendbetétele. Nagy elégtételül szolgálhatott ez az egy­hangú határozat a lelkésznek. Eljön azonban az az idő is, amikor a lelki munkáról tud be­számolni a lelkész ekképpen: az iskolában rendszeresen van vasárnapi is­ko­lai nevelő-oktatás. Ennek a munkának egyik kimagasló akti­vistája Késmárszky Gyuláné, aki nyudíjaztatásáig 1942 júniusáig rendszere­sen végez te ezt a nagyon áldott munkát. A lelkész ún. “templomi estélyeket” rendez a téli időszakban a külső munkák szünetelése idején, igen jó látogatottság mellett. Ez a munka később - nyil­ván fűtési problémák miatt - az iskolában folyt. Végül van “ifjú­sági férfikar” is. Ettől az időtől kezdve min­dig működött az egyházban férfikar. A ve­gyes kartól valami mi­att idegenkedtek. Altziebler Pál kitűnő zenei tehetség volt, en­nek a munkának a ve­zetője. Díjat is nyert megyei versenyen a kar. Egyházi munkájá­nak koronája a temp­lomi éneklés volt. Ün­nepi alkalmakkor; temetéseken; karácsony este! Sajnos e kar kiöregedett és szép lassan kimúlt. A gyülekezet a reformáció 400 éves fordulója al­kalmából nem csupán az orszá­gos szeretet­alapra kíván gyűjteni, hanem gyülekezeti szeretetház-alapot létesít. A gyűjtés 110 koronával indul: a gyülekezeti diakónia első jele a rákoskeresztúri gyüleke­zetben. A lelkész az “Evan­gélikus Őrálló” című heti­lapnak a szerkesztője. Nem csoda, ha a felsőbb egyházi hatóság rendelkezését örömmel hirdeti ki. A határozat pedig az, hogy Kubisch Emil igazgató tanító legyen mai értelemben “sajtófelelős” a gyülekezet­ben. A téli hónapokban változatlanul folyik a templomi, illetve iskolában tartott es­tély böjtben pedig heti két alkalommal nagyböjti istentisztelet a templomban. A hétköznapi - a hideg idő beálltáig tartó - reggeli isten­tiszteleten a mi isko­lánk gyer­mekei mellett a közben megala­kult állami polgári iskola evangélikus tanulói is részt vettek. Tanévnyitó és tanévzáró istentiszte­letet is tartottak, melyen a helyi iskolán kívül a rákoshegyi állami iskola evangélikus ta­nulói is részt vettek. Télen pe­dig a gyüleke­zetben lakó diakonissza vezetésével az is­métlő iskolás fiukat és lányo­kat tanította - a fiukat a lelkész, a lányokat a diakonissza. Az iparostanonc iskola ta­nulóival a lelkész fog­lalkozott he­tenként egy alkalommal. Fel­nőttekből Altziebler Pál vezette énekkar Rákosligeten rendezett járási dalosversenyen első díjat nyert. Az énekkari együttlétek a hitbeli erősítést és az egyházhoz való hűség­nek elmélyítését is szolgálta. ­De volt még egy dalárda, amelyben az ifjúság tömörült. Szügyi Károly vezette őket. A lányok Ligeti Gyula fővárosi római katolikus tanító (ké­sőbb rákoshegyi kántorunk, akinek családja evan­gélikus volt) vezetésével énekeltek. Ezeken a gyakorló órákon a lelkész és fele­sége is részt vettek. A hitben és egyház­sze­retetben való elmélyülés alkalmai is voltak. Tanítóink analfabéta tanfolyamokat vezet­tek, közművelődési es­téket tartottak. Ezek, bár nem kimondottan egyházi mun­kák vol­tak, mégis az egyház felügyelete és vezetése alatt történtek. A Luther Szö­vetség helyi csoportja is működött; ádventi és böjti műso­ros estét adott a templom­ban. Ezeken az al­kalmakon a templom mindig zsúfolásig megtelt. Panaszolja a lel­kész, hogy a gyüle­kezet szegényebb tagjai, úgy férfiak, mint nők, nem igen járnak templomba. Ennek le­hetett oka a szegénységük. Drágák voltak a szép népviseleti ruhák; adósság az úgyneve­zett “párbért” illetően. S nyilvánvalóan az egy­házellenes propaganda. Egyáltalán a hú­szas-harmincas évek között az egyházi élet elevene­dett; az anyagiak is rendbe jöttek; egy akkor korszerű egyházi belső élet volt kifej­lődve egyre nagyobb templomlátogatás­sal. Még egyházi újságot is olvastak: A Szuhovszky Gyula vallástanár által szer­kesztett bányakerületi egyházi hetilap va­sár­naponként 100 példányban került ingyenes szétosztásra, de adományok fedezték a költ­ségeket! Diakonissza egy került a gyüleke­zeti szolgálatba, hogy volt a gyüle­kezetben három Szilvay leány; egyik özvegyasszony volt. Ő volt a saját alacsony házában posta­mesternő; az egyik testvére tanítónő volt, aki végül a rákoshegyi ál­lami iskolában tanított nyugdíjba meneteléig. A harmadik nővér di­akonissza volt a FÉBÉ-ben, s mint ilyen, vagy ő, vagy valaki más - többek között Katalin testvér - a gyülekezetben evangeli­zációs munkát végzett. Odáig egyelőre nem fejlődött a dolog, hogy “gyülekezeti testvér” lett volna. Ez csak az ötvenes években kö­vetkezett be. De felnőtt, főleg leány, - as­szony bibliaórákat tartott. Látogatott. Kis szere­tetvendégsé­get tartott, stb. Ez va­lami egészen új volt. A lelkésznek dicsére­tére legyen mondva, hogy ettől az újtól sem idegenkedett. Jó segítség volt a gyülekezet belső építésében. Csakhamar az az idő is el­érkezett, hogy a gyülekezet bekapcsolódott az egyetemes imahét szolgálatába. A fel­jegyzés szerint a “lelkész várakozásán felül jelentek meg azon asszo­nyaink és ifjúsá­gunk, akik szeretik az Úr hajlékában való la­kozást.” A fentebb felsorolt egyházi belmissziói munka most már éven­ként ismétlődve, rend­szeresen folyik. Sőt, a fiókegyházak (közben Rákoshegy is szerveződik) is “mozgolód­nak”. Rákoshegy is kulturestélyt, vallásos estélyt, a rákosligeti nőegylet két szeretet­vendégséget tartott egy munkaévben; a Jöj­jetek Énhozzám című lap mellett már a győri Harangszó és az Evan­gélikusok Lapja is ol­vasóra talál. Luther Naptárból igen sok pél­dány kerül megvételre. A helyi Luther Szö­vetség minden le­hető alkalmat megragad vallásos ünnepek megtartására; emlék­ünne­pek tartására. Az ágostai hitvallás emlékére, 1930-ban. Az egyháznak a harmincas évek elején elkezdődő gazdasági világ­válság na­gyon sok nehézséget okoz. Rontja a hívek “közhangula­tát és teherviselési morálját”, az iskolapitéssel az adóssá­gok kifizeté­sére ho­zott szerencsétlen határozat, ti. a mindenki egyformán viselje a terheket (lásd az egyház történe­tében)! Elszegényednek az emberek. Munka nélkül vagy csök­kentett munkaidő­ben dolgoznak. A terményeknek nincs ára! Egy mázsa búza bolettával 20 pengő! Az elmúlt három évtized megint egy generáció­val szaporította a gyülekezetet, aprózta a földeket. Ún. “gazdafiak” is igyekeztek va­lami fix állást sze­rezni az államnál. Különö­sen a posta felé orientálódtak az emberek. A boltosoknál szaporodott a tartozások listája. Nehéz idők voltak ezek. Csoda-e, ha lelkész így pa­naszkodik: „Az egyház anyagi álla­pota az elmúlt esztendőben még inkább rosszab­bodott”! De rosszabbodott a lelkész egészségi állapota is. Megözvegyült; erőt vett rajta a reumatikus fájdalmak özöne; té­len, hidegben nem tudott lassanként már a templomban sem szolgálni. Balesete - mint később, bár későn kiderült - ­korai halálát okozta. Mindamellett ez a gyülekezet már nem volt az, amelyet 1905-ben átvett. Az egyházban 30 esztendőt munkában el­töltött lelkész megfáradt. Az új élet erőn fe­lüli követelményeket állított eléje. De már ott állott mellette 1932 december 29.óta egy fiatal ember, a­ki később utóda, a gyüleke­zetnek 40 éven át lelkésze lett. Ez a lelkész ennek a munkának egyik szerzője, aki ami­kor ezeket a sorokat gépeli, már maga is 10 esztendeje letette a gyülekezet gondját és a nyugalom idejét tölti, különös felelősség nélkül szolgálgatván. A lelkészváltozás felszabadította a régi paróchiát. A régi konyhából és az egyik szo­bából faláttöréssel sikerült egy elég nagy termet kialakítani, Ez a gyüleke­zeti terem szolgált a belmissziói tevékenység színte­réül. A fiatal segédlelkész meg­szervezte a KIE helyi csoportját. A rákoskeresztúri fia­talság is megváltozott időköz­ben. A fiatalok már nem húzódtak vissza részben, mert se­gíteniük kellett a házi munkában, részben mert keveredtek szívesen, Sok polgárit vég­zett fiatal is volt már. Sokan mesterséget ta­nultak! Hiszen a nadrágszíj-földeken nem tudtak volna már megélni. Ezekkel a már a “világba kilépni vágyó fiatalokkal” lehetett valamit kezdeni. Negyven-ötven tagú cso­port jött össze. Sokszor hetenként kétszer. Az „öreg lelkész” életében elkezdődött a belmissziói munka folytatása, Leg­feljebb annyi újítás volt, hogy a segédlelkész sze­rette volna a futball mellett kosár­labdára és egyéb sportra is megtanítani a fiukat, ez - nem ment! - Új munka volt a lel­kész nyug­díjba menetele után - addig a segédlelkész nem látogatta a híveket! - elkezdődött a házi istentiszteletek tartása. Aki hívta a lelkészt, annak házához el­ment a hét megbeszélt es­téjén. Oda összegyűjtötték a rokonokat és a szomszédo­kat. Néha 100 ember is össze­gyűlt! Ezek az esték a légiriadók koráig tar­tottak. Nagy népszerűségnek örvendettek és erősen szolgálták a lelkész és hívek közötti köz­vetlen kapcsolatot és jók voltak azért is, mert a lelkész általuk minden családot név szerint, lakóhely szerint megismert. S való­ban igaza volt annak, aki azt csodálta, hogy hogyan ismerheti a lelkész jobban a híveket, mint a bennszülöttek. Ismétlem, hogy a belmissziói munka formái már nem voltak isme­retlenek a gyülekezet­ben. Ezeket folytatta az új lelkész, Na­gyon sokat jelentett az új énekes­könyv behozatala, Alkalmat és tartalmat adott sok-sok összejö­vetelnek. A “gyülekezeti te­remben” most már teadélutánokat, illetve estéket is lehetett tartani. De külön a falu két részének. Nem a nemzetiség osztott meg, hanem a .férőhely hi­ánya. Fele-fele alapon egymás után két va­sár­nap kb. mindenki elfért, aki be akart jutni. Nagyon kedvelt mu­nka lett. Nem volt ki­mondottan evangéliumi munka a “műked­velők” kultúrmunkája az iskolában. Ott két tanterem között kiemelték a falat. S ott folyt 300-350 személynek a színdarab Harsányi (Hagemann) Frigyes, Alcziebler testvérek, és főleg evangélikus fiatalemberek és leá­nyok voltak a műked­velők. Az egyház felü­gyelete mellett folytak ezek az előadások. Sok jót is hoztak az egyház számára. Rend­kívül sokat jelentett az új lelkész be­iktatása­kor (1935 április 14) megalakult nőegylet! Igazgató­kántorunk Szügyi Károlyné megle­petése volt az új lelkész számára, hogy ilyesmit sohasem csinált egyszerű paraszt­asszonyok­kal, mit lehet csinálni, jót és szé­pet és felemelőt, azt a rákoskeresztúri evan­gélikus nőegylet megmutatta. Két vonalon látszott ez meg: az új templom építésének propagálása; az érte való anyagi áldozatho­zatal, másrészt az II. világháború nehézsé­gei között a helyi diakónia. Ez utóbbi sok nehézséget okozott, mert mindenki a maga rokonát szerette volna előnyhöz juttatni. Mégis jól esett s főleg hadbavonult férfiak család­tagjainak, hogy a gyülekezet erre is gondolt. A nőegylet keze volt abban a mun­ká­ban is, amit az árvaházak élelemmel való megsegítése érdekében végeztünk a gyüle­kezetben. Néha négy-öt szekér vitte Fótra az ottani kis árvaház részére a gyü­lekezet ter­mészetbeni adományait. Rendkívül sokat jelentett a gyülekezet jövője szempontjából az úgynevezett sáfárság intézményének megvalósítása. Tulajdon­képpen 1939-ben a templomépítéssel kapcsolatban szerveztük meg a sáfárok kör­zeteit, hogy a híveket az eseményekről első forrásból tájékoztassák, másrészt a megajánlott pengőket beszedjék. De ez az intézmény megmaradt és ma is az egy­ház anyagi helyzete stabilitásának a biz­tosítója. Így, akiben a legcsekélyebb jóakarat volt, vagy van, az az egyházterhekhez akár havi részletekben is hozzá tud járulni, és meg van a kapcsolat is az egyház vezetése és a hívek között. A harmincas években orszá­gosan probléma lett a vegyes házassá­gok kérdése. Bangha páter jezsuita atya volt a “katolikus reneszánsznak” az egyik vezér embere. Megindult országszerte a “keresz­tény kurzus” és “Mária országa” jegyében a protes­tánsok elleni küzdelem. Ez gyüleke­zeti szempontból azért ér­dekel bennünket, mert nem csak a német és tót falu közötti ellentét falai bomlottak egyre jobban, hanem a két felekezet között is. Ez ma­gában nem hogy nem lett volna baj, sőt szép és jó dolog lett volna. Azonban a római katolikus egy­ház türelmetlensége a reverzálisok terén el­viselhetetlenné fokozódott. Nem ítéljük el a falu plébánosait. Ők csak azt tették, amire utasították őket. S az egyre inkább terem­tődő vegyes házasságok alkalmából a szo­kott fegyelmezéssel igyekeztek a maguk ja­vára reverzálist szerezni. A lelkész kénytelen volt - hogy a gyülekezet érdekét megóvja, - olyan intézkedéseket hozni, - melyeket maga sem helyeselt. A reverzálist adó híveket óév este kihirdette és az úrvacsorától 5 évre el­tiltotta. Mindez a gyakorlatban sokkal több keserűséget okozott, mint így leírva, De meg lett az eredménye. A sok személyes törődés a hívekkel, a jobb anyagi helyzet, a protes­táns élet természetessége (papok családi éle­te stb.) végül a kemény kéz eredményekép­pen 20:3-5 lett a reverzális arány a javunkra. S lassan a köztudatba ment, hogy nem csak a katolikus félnek van veszteni valója, ha re­verzálist ad, ha­nem az evangélikusnak is! S ez is hatott! Jó, hogy túl vagyunk rajta! A gyülekezet életét egyrészt az egyre jobban kiterjedő háború, másrészt a templomépítés foglalja le. Számtalan összejövetel, gyűlés stb. van ezekben az esz­tendőkben - ezekről a “Templomépítés” fejezetében számolunk be! Az új templom felépültével és a történelmi helyzettel áll kapcsolatban a gyülekezeti is­tentiszteletek nyelvi kérdése. Az új temp­lomban ugyanúgy folytatódott nyelvi szem­pontból a rend, mint a régi templomban volt. Tehát a délutáni istentiszteletek nyelve né­met-tót és az 5. vasárnap magyar vecsernye. Már csak ez maradt meg. A nagy 500 sze­mélyes templomban alig lézengett tótasszony és 5-10 német asszony! Ez már fájt! A német és szlovák nyelvű szolgálat megszűnik

Maguk a hívek is érezték, hogy ez nincs egészen jól. Az 1945. év januárjában - mint mindenütt az ideiglenes kormánnyal kötött megegyezés szerint háborús károk helyreho­zatalára magyar férfiak és nők mentek a Szovjetunióba bizonyos ideig. Természetes volt, hogy ahol “germánt” találtak a lakosok között, ott előszeretettel vittek német nyelvű, vagy nevű lakosokat. Így történt, hogy Rá­koskeresztúrról főleg német nevű embereket, férfi­akat és nőket - vittek el. S ez a helyzet felvétette az em­be­rekben a kérdést: Néme­tek-e ők? Ez a kérdés már a Volksbund szer­vezkedése idején is felmerült. Tudtuk, hogy volksbundista agitátorok járják a községet és igye­keznek megszervezni szövetséget. Nem sikerült nekik. Nem csupán a józanságuk, hanem érzelmeik miatt sem. A rákoskereszt­úri öreg németek nem tagadták, németek, de Rákóczy Ferenc és Thököly Imre képei vol­tak a díszeik. Következett a szlovákiai áttelepülés. Ez a mi oldalunkon s volt! Engem is fel­keresett volt kollegám egy pánszláv, hogy vigyem ki a híveimet s milyen jó dolog lesz ott kinn. Az igazság az, hogy propagandájuk nem volt hiábavaló. A tót nyelvű lakosság megtartotta még nyelvét. S ők voltak a községben több­ségben. Voltak sze­gény emberek, jobb sor­sot vártak az áttelepüléstől. Volt ember, aki gyermekével ab­ban a reményben települt át, hogy amit nem meg a magyar hazában, - öt hold föl­det!! - azt megkapja Szlovákiában. Inkább katolikus szegénység telepedett át, mini­mum 20 család. Az evangélikusok közül alig egy-kettő! De a többiek, attól félvén, hogy egyszer az áttelepülés köte­lező lesz, azzal a kéréssel fordultak a lelkészükhöz, ne legyen tót istentisztelet, hiszen ha Vater unser nincs, nem kell Oče nas sem. Min­denki, de főleg a Mindenható előtt lelkiis­merettel mondhatjuk, hogy az élet ma­gyaro­sított, nem a soviniszta papok! A gyülekezet életét gyökeresen befolyásolta az iskolák államosítá­sa: Nem gondolok most a kultúrpolitikai jelentőségére. Az evangé­lium hirdetői voltak tanító­ink. A mi isko­lánkban nem tudok arról, hogy a két évszá­zad folyamán lelkész kontra tanító helyzet lett volna. Magam soha pedagógiai kérdésbe nem avatkoztam! Sze­mélyi ellentétek nem fordultak elő. Mindnyájan azon voltunk, hogy az Isten dicsősé­gére szolgáljunk. S most a lelkész egyedül maradt! A hitoktatás még csak ment, ment, de azután a mindenki előtt ismert okokból szépen elmaradt. Egyetlen lehető­ség volt: a vasárnapi iskola, illetve a gyermek bibliakör. Ez a mai munka is. A temetési rend megváltozása

Megváltozott a gyülekezet temetési rendje is. 1950 január 1. Azt jelentette, hogy Rá­koskeresztúr megszűnt falu lenni és a mel­lette lévő községekkel együtt a Főváros XVII. Kerületét al­kotja. Ettől az időtől kezdve a Fővárosi Temetkezési Inté­zet pri­vilégiuma lett a temetés. Az Intézet nem volt hajlandó megoldani a kerületben való teme­tést. Nehéz lett volna, mert minden település magának szerette volna megszerezni a te­metés jogát, így azután egyik sem kapta meg. Temetésen nincs kán­tor, - a hívek éne­kelnek, megszűnik a mendikáns szolgálata (kereszt-vitel) is. Eleinte nagy nehézségeket okozott a X. ke­rületi temetőben való temetkezés. Azután szépen. megszokták a hívek. Egyházi szem­pontból inkább reakciója lett: mi­vel a hívek főleg vasárnap délután értek rá a temetőbe szeretteik sírjaihoz menni, el­néptelenedtek a vecsernyék. Végül, teljesen elmaradtak. El­hagytuk a szép temetési liturgiákat, melyet maga a gyülekezet lelkésze készített teoló­giai doktori munkája alapján és amely anti­fónás elemeket is tartalmazott s főleg e miatt a gyüleke­zetnek, sőt mindenkinek - nagyon tetszett. Ma már természetes, hogy nem te­metünk itthon. Másik megoldás: Pécelen a római katolikus és a református temetőben találnak végső nyugovóra azok az evangéli­kusok, akiknek hozzátartozói inkább men­nek oda, mint a hatalmas rákosi közteme­tőbe. Ami a gyülekezet általános életrendjét illeti, a következők érdemesek a fel­jegyzésre: Keresztelési szokások

Keresztelés. 1950 óta senki nem szül ide­haza. Nincs is köz­ségi bába, hiszen község sincs. A Bajcsy Kórház autón 5 percre van. Híveink a keresztelést általában nem mu­lasztják el. Ennek persze sok esetben a ha­gyományhoz való ragaszkodás az oka, Tud­tunkkal alig-alig van gyermek, aki rákoske­resztúri benn­szülött gyermeke s ne volna megkeresztelve. De akad néhány. A keresz­telés tényét igyekeztünk már évtizedekkel ezelőtt kiemelni a megszokás szürkeségéből. Keresztelni már nagyon régen az istentisz­telet befejező oltári szolgálatában szok­tunk, a szülök és kereszt­szülők jelenlétében. Gyülekezeti istentiszteleti aktus. Oda való. Oda illik. Liturgiáját úgy alakítottuk, hogy az nem hosszú és nem rövid. Vele kapcsoló­dik az asszony avatása, vagyis hálaadása. A keresztelő aktus után az édesanya veszi át a gyerme­ket a kereszta­nyától és ő térdel az oltár elé gyermekével rövid hálaadásra. Ez az emberi aktus annyira a szívekhez is szól, hogy emberek, kik ma sokszor 4-6 éves gyermekeiket hozzák keresztelni, nem kérik, hogy csendben kereszteljünk. A gyüle­kezet színe elé hozzák! S ma. is egyre inkább így van. A konfirmáció

A konfirmáció. Valamikor a konfirmáció nem volt olyan nagy jelentőségű, mint nap­jainkban. Természetes volt, hogy min­denki konfirmált, ma a gyermek bibliakör mellett még az a lehetőség, hogy az egész fiatalok­hoz hozzájusson az evangé­lium. Itt aztán már teljes mértékben érvényesül a szülök hozzáállása a valláshoz, Aki nagy embert akar nevelni a gyermekéből, - akad aki megmondja nyíltan - az nem akar, klerikális nevelést adni gyermekének. Így is nálunk még az a helyzet, hogy gyerme­kek 80 %-a konfirmál. Oktatásuk nagy nehézségbe ütkö­zik, mert az egész kerületből ide kell gyűj­teni őket a gyülekezet házába. De eddig megoldódott. Mintegy előre érezve a dolgok bekövetkeztét, mindent elkö­vetett a gyüle­kezet, hogy a konfirmáció jelentős eset le­gyen a gyermekek életében. Húsz-harminc évvel ezelőtt valóságos népünnepély volt a konfirmációi ünnep. Hogy jó volt-e így, nem tudná e sorok írója megmondani, de hatal­mas és magával ­ragadó volt. Sose adtunk a pusztán ismereti tényezőre, A hűség és a hozzáállás volt a vezető szempont. Valami­kor azzal büsz­kélkedtek a rákoskeresztúriak: én mindig az első pad­ban ültem, mert ki-ki odaült, ahová feleletei miatt érdemel­te; mi régen is megbecsültük a “szürkéket”, aki ke­ve­sebb talentumot kapott. Hosszútávon be­igazolódott, hogy jó szempont volt, konfirmandusunk még mindig annyi van, mint a benti pesti gyülekezetekben együtt­véve. Isten őrizné meg ezt a drága munkát utódomnak. Az ifjúsági munka

Ifjúsági munka. Akié az ifjúság, azé a jövő. Ezt mindenki tudja. S mindig tud­tuk. Lelké­szi munkába állásomkor is olyan igazság volt, mint ma. Csakhogy akkor más volt a szituáció. Az ifjúság hálás volt azért, ha tö­rődtek vele. Fiatal segéd­lelkész és fiatal su­hanc, vagy süldő leányok jól megértet­ték egymást. Eljött az idő, amikor egyrészt nincs idő! A rendes ifjúság tanul. Tanuló nemzet lettünk. A mai fiatal­nak ezer alkalma van a szórakozásra. Valamikor két tánc volt egy évben, de 70 évvel ezelőtt! Sport, ki­rándulás, színház, mozi. Bizony nem könnyű dolog összegyűjteni és összetar­tani őket. Szerencsénkre nem a mi erőnk és okosságunk tartja meg, ha­nem az evangé­lium ereje. Ezért nem tartom a helyzetet re­ménytelennek. Az iskolák államosítása után segítségről kellett gondoskodni. Kaptam is segédlelkészt: Fodor Ottmár, de még inkább Muntag Andor, majd Kiszely Sándor voltak azok, akik reme­kül össze tudták tartani az ifjúságot. A régi paróchia gyülekezeti “terme” néha alig tudta befogadni őket. 80-100 ifjú és leány is összegyűlt, olykor egy-egy órára. Ezen a téren sok a pótolni való, de az aratni való sok, a munkás kevés! A Hegyvidéki ifjú­ság segítsége sokat jelentett ifjúságunk számára. Az esketés

Esketés. A gyülekezet őskorában egyházi aktus volt. Ma a protestáns teoló­gusok nem tudnak mit kezdeni vele. Egyre több tért nyer a pusztán polgári házas­ságkötés. De gondolom, hogy jó lenne megszívlelni az öreg Tertullianus szavát: Hogy a házasságok ne könnyelműen köttessenek, mutassák meg magukat a papok­nak. Körülbelül így hangzik Tertullianus intése. A minden 4. vagy lassan minden 3. elváló pár bizony nem árta­na, ha tanácsát követte volna. Még esketünk. Ma már nem is jönnek úgy a templomba, mint valamikor: 6-8-an összekarolva az út széltiben (ma már lámpák védik az úton át­kelőt a sok autótól), huj-hujozva, boros­üveggel... cigány­muzsikával, félig besze­szelve... de jönnek még autóval, a násznép néha bé­relt autóbusszal; hirdetjük is őket. Már 30 éve nincs “tisztes ifjú és tisztes haja­don” ás sajnos van: elválás! Mi sem va­gyunk kivétel. S még egy nagyon fon­tos változás a helyzetben: míg 20 évvel ezelőtt alig volt vegyes pár, na már alig van tiszta pár. A Pesten dolgozó vidéki lányok sok rá­koskeresztúri fiút kapnak férjül és kerül ide vi­déki fiú is. Mind a kettőben van jó is, rossz is! Van, aki nagyon jól jár, van aki nagyon megégeti magát. Kölcsönösen. Ez utóbbi jó vérfrissítés. Esketési szertartáshoz vidéken mindenütt hozzátartozott a menyasszony avatás. A násznép kiment a templomból. Csak az újonnan esküdött asszony marad bent as­szonytársaival. Fejét kendővel letakar­ták. S a lelkésszel azért imádkozott, hogy ál­dott legyen a házassága; betöltse jól hivatá­sát és anya legyen. Ezt a szokást az új templomban már nem lehe­tett fenntartani. Egy csökevény: menyasszonyi külön áldás pótolta. A fiatalság lehet, hogy nem érti, de az anyák még emlékeznek rá, mi volt ennek a külön áldásnak az értelme. A temetés

A temetésről fentebb szólottunk. Itt még hadd jegyezzek meg két dolgot. A X. kerü­letben való temetés miatt sokszor előfordul az, hogy valakinek a haláláról vagy temeté­séről a gyü­lekezet templomos tagjai sem tudnak. Ez a körülmény indított arra, hogy a temetést követő vasárnapon a gyászoló csa­ládot meghívjuk a rendes isten­tiszteletre. Ekkor megemlékezünk az elköltözöttről. Ez konkrétan ebből áll: rövid cur­riculum vitae; textus, amiről prédikált az igehirdető. Ének: Jézus, én bizodalmam... első verse. Mindez a szószéki hirdetés előtt. A befejező oltári szolgálatban az agendális imádság a halott nevének említésével. Megvallom, hogy Békéscsabáról hoztam e szokást, ahol vala­mikor a hétfőn reggeli kö­nyörgésen volt hasonló. Most úgy tudom ott is vasárnapon van! A gyá­szolók helye a szó­szék alatti pad. Nagyon jól bevált. Nagyon szeretik. Nagyon rosszul esne, ha elhagy­nánk. Gyászistentisztelet: December 30

A másik alkalom: December 30-án este 6 órakor requiemet tartunk a temp­lomban. Evangéliumhirdetés, megfelelő ének, vagy karének, vagy szólóének, majd a nevek lassú, méltóság­teljes felolvasása, halk orgo­naszó mellett. Kötött prédikáció: tömény evangélium és keresztyén reménység. Na­gyon szeretik. Ez a pont a temetés után. Természetesen ez mind díjtalan. Ha van adomány, az a gyülekezeté. A gyü­lekezet lelkészének az volt a vágya, hogy a Pest melletti elmaradt falusi gyülekezet­ből vala­miképpen korszerű, igazi evan­gélikus gyü­lekezetet formáljon. Nagy segít­sége volt eb­ben a körülményeknek, mint fentebbiekből bőven kitűnik. Gyülekezeti éneklés

Vonatkoztatható ez pl. a gyülekezeti ének­lésre. Már Szügyi Ká­roly kántor­sága alatt nagyot haladt a gyülekezet a friss, ele­ven és kottaszerű éneklésben, még inkább előreha­ladt a lelkész feleségének évtizedes kántor­sága alatt. Sikerült az új templom orgona­kérdését is megoldani, A Deák téri gyüleke­zet orgonáját szerezte meg az egyház. Kneifel Mihály hangszerkészítő mester Trajtler Gábor zene-főigaz­gatónk tervei sze­rint átépítette a két manuálos 16 regiszteres orgonát. Külső megje­lenése is min­denkép­pen illő a szép templomhoz. A gyülekezet éneke pedig ugyan­csak kielégít minden vá­rosi igényt. Nyoma sincs már a 40 éve ta­pasztalt lassúság­nak, cikornyáknak, .egyéniesedéseknek. Elérte a gyülekezet a kitűzött célt. A gyülekezet külsejében teljesen megválto­zott, míg a múltban falusias, népvi­seletes, parasztos volt, az ötvenes évek óta csak az idős asszonyokon maradt meg a régi, egy­szerű öregasszo­nyokra jellemző fekete és kendős népviselet. A szláv eredetű és a kör­nyező szláv falvak népviseletével azonos népviselet mindennapos hordása ritka, mint a fehér holló. A régi templomban még “templomlányok” takarítot­tak; az újban már nem. Nem volt szabad szombat s nem értek rá az ipari munka mi­att. Nem is álltak mesé­sen szép népviseletben az oltár előtt. Az öregtemplommal ez is kiment a divatból. Megmaradt még az a szokás, hogy a férfiak elkülönítve ülnek az asszonyoktól a temp­lomban. Az utolsó évtizedben ezen a régi szokáson is túl­te­szik magukat és különösen a vegyes házasságok miatt is férj és feleség egymás mellett ülnek. Iratterjesztés

Énekeskönyve mindenkinek van! Nem illő dolog a templomba könyv nélkül menni, vagy arra várni, hogy ott kapjon könyvet az illető. Ugyanakkor fogy szép számmal az istentiszteletek alkalmából az Evangélikus Élet. Karácsony körül nagy számban fogy az Evangélikus Naptár. Nő az Útmutatók vá­sárlóinak száma is. Az iratterjesztés for­galma is jelentős. Főleg Bibliákat. Keresnek. Családok gyásza

Megmaradt még a régi időkből a családok gyásza haláleset esetén. Egy hónapig feketé­ben járnak az asszonyok még aránylag távoli rokonuk halála esetén is. Temetésére, - ha csak idejük engedi, - természetesen elmen­nek. Ritkán fordul elő olyan temetés, ahol a résztve­vők száma nem éri el a húszat! De 200 sem ritka! S a temetőben is zeng az ének! Újabb egyházi funkció: Sírkőavatás

Az utóbbi két évtizedben kialakult egy újabb egyházi funkció: a sírkő avatás. A főleg a X. kerületi Köztemetőben temető híveink más­vallásúaktól (pestiektől) láttak és látnak ilyen egyházi szertartást. Idő hiány miatt ezek főleg vasárnap délután van­nak, amikor az emberek ráérnek. Kérték tőlünk is ezt a szolgálatot. ­A gyülekezet lel­késze kénytelen volt szegre akasztani a teo­lógiai meggyőző­dését és igehirdetési alkalomnak fogván fel a dolgot, végezte és ma is végezzük - ezt a Pesten tanult ke­gyeletes aktust. Alkalmaink

A gyülekezet megszokott rendjéhez tartozik legalább két szere­tetvendégség. Az adventi és a templomszentelési emlékünnep utáni úgynevezett csendes napok, adventi isten­tiszteletek. Az isten­tiszteleti élet csúcspontja a karácsonyesti istentisz­telet, amely alka­lommal megtelik zsúfolásig a templom. Ek­kor vannak legtöbben. A lelkész énekelt Mi­atyánkja és a Csendes éj közös éneke a nagy élmény. Amikor az öreg templomba beve­zették a villanyt, a költségekre adományt kért az egyház. Azóta szokásban van az óévi adakozás “villanyra”. Ez a szokás átjött az új templomba. Ma is szokás­ban van. Mindig van 200-230 család, mely erre az alkalomra adományt ad. Egy szépséghibája van ennek az adakozásnak: az adakozók neveit fel kell olvasni. De már ezen a vonalon betör az “új-városi” világ. Sokan az N. N-t kérik. Bizo­nyára eljön az idő, amikor az adomány megmarad, és a név eltűnik. Nem kétséges, hogy az adomány is eltűnik, de máskor és más formában bizonyára megmarad, mert né­pünk egyházszerető nép és ha értelmét látja áldozatkész! Az életmódváltozás

A város kijött a faluba! A szegényebb réte­get kivéve - ha egyáltalán szegény ember - komfortos, vagy legalább is komfortosított lakásokban laknak, de a régi kö­zösség fel­bomlóban van. Valamikor együtt élt három nemzedék. Ma már két nemzedék sem érzi jól ma­gát együtt. De el is különíti őket a ke­nyér­, kereseti forrás különbözősége. A “be­járó” fiatalok kidolgoz­zák magukat munka­helyükön. Kevesüket lehet rábírni arra, hogy jó szívvel dolgozzanak a még megmaradt háztájiban. Inkább fusiznak a szakmában; ki­rándulnak, szórakoznak, meccsre járnak. Nem bírják elviselni az apának azt a vélt jo­gát, hogy “ameddig élek, én parancsolok a házban” és a mamánál van a pénz! In­kább mennek külön lakni. S akkor nincs alkalom a folytonos összeütközésre. Kevés olyan csa­lád van, amelyik közös háztartásban él, még akkor is, ha egy udvaron, il­letve egy házban laknak, A nemzedékeket egy világ választja el egymás­tól. A legújabb nemzedék nem tudható, mit tart meg az ősök örökéből? Az egyház nem visszatartó erő, mely konzerválni akar. Amit ad­ni tud, az viszont “élet kenyere”, élő víz”, “örök életnek beszéde”! Reméljük, hogy az egyház Ura megtartja az övéit e világban a következő évszázadokban is. Nagyon jól jellemzi egy neves református lelkész pszichológus az általános helyzetet, így: régen a patriarkális nagy család volt az életstílus; itt alárendeltség uralkodott. Ezt kö­vette a kis család; itt már a mellérendelt­ség uralkodik; végül a nyitott család élet­formája kezd kialakulni, ahol már a házas­felek is ki-ki szabadon kívánja megvalósí­tani önmagát.­ Gyülekezetünk még a harma­dik modellhez nem ért el. Viszont az egyház hirdeti, hogy együtt kell megoldani az élet kér­déseit “elszenvedve egymást - ha kell - szeretetben”. Egyébként őszintén meg kell mondani, hogy 1945-70-ig terjedő időszak nem múlt el nyom nélkül. Problémáink vannak a konfirmandusokkal; nem hajlandók temp­lomba járni; a vasárnapi iskolásokkal; nincs idejük eljönni. Az úrvacsorázók száma 1800 óta stagnál; pedig akkor harmada volt a gyülekezet. A gyülekezet kép­viselő testület intézménye nem vált be. Meg kellett szün­tetni. Célja pedig az volt, hogy mozgósítsuk a gyülekezetet. Fővárosi gyülekezet lettünk - külsőkben! Még hangerősítő berendezésünk is van! S még mindig van, aki hallgatja. De e sorok írója úgy érzi, hogy ha lelép az aktív lelkészség utjáról, több jót tesz a gyüleke­zetnek, mintha öregségével gátja, vagy leg­alább is fékje az új idők új egyháza kialaku­lásá­nak. Ezt a teljesnek nem mondható munkámat szeretettel teszem le szeretett rá­kos­keresztúri gyülekezetem asztalára. Az egyházban használatos ágendák ima- és énekeskönyvek

Németeknél: Kirchliche Agende hrg. Wien.1829 Die Biebel Gesangbuch zum gottesdienstlichen Gebrauch Preßburg1785. Te­metések­nél: Der Heimgang zum Herrn. Tótoknál: Agenda t.j. prace cirkevni...1867 Énekeskönyv: Tranoscius. Funebrál és agenda funebria. (dr. Szeberényi) Imakönyvek: Jakobai és Baltigtól Magyaroknál: Agenda, azaz egyházi hivatalbeli fog­lalatosságok módja. Kiadta a Dunán­túli Evangélikus egyházkerület Énekeskönyvek: Haan Lajos Szarvasi énekes­könyv, Keresztyén énekeskönyv. Székács imakönyv