1%

Elhangzott a Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség gyülekezeti termében, a deportálások 50. esztendős évfordulóján tartott emlékünnepségen.

Én nem sze¬retem használni a „málenkij robot” szót, mert az a magyar nyelvben szemérmesen az igazságot eltusoló foga¬lom lényegében. Az oroszok is ezt használták, de ez valóban va¬lódi el¬hurco¬lás, illetve deportálás volt. A német nyelv¬ben használa¬tos fogalom a Verschleppung - el¬hurcolás - fedi leg¬job¬ban a megtörtént ese¬ményt. Mind a hárman élve kerültünk haza

Szeretném hozzátenni, hogy én sokkal fiatalabb voltam, mint Mayer úr, nem voltam még 15 és fél éves, amikor az egész csalá¬dommal el¬hur¬coltak. Nem nézték azt, hogy ki milyen idős, egyetlen szempont az volt, hogy munkabíró-e vagy sem. Így én 15 és fél éve¬sen kerültem ki. Az embereket 1945. január 2-án kezdték össze¬gyűjteni, a szerel¬vény pedig január 11-én in¬dult el. A szom¬szédos Gyula városából ja¬nuár 10-én indí¬tották el a szerelvényt, de nem fértek el a megye északi részében össze¬szedett emberek, s így azo¬kat még aznap Elekre szállították. A szülőfa¬lumból január 11-én pont 13 órakor, a déli harangszó után egy órával in¬dult el a transz¬port közel 1800 személ¬lyel. A család szerencsésen úszta meg az el¬hurco¬lást, mind a hárman élve kerültünk haza. 31 hónapos „tanulmányutam”

Én több alka¬lommal ezt a 31 hónapot tanulmányútnak nevez¬tem. Oroszul nem tanultam meg, ma sem tudok, köteleztek ké¬sőbb orosz nyelvvizsgára, de amikor azt lát¬ták, hogy 31 hónapot Oroszországban voltam, ezt elfogadták. Édesanyám koráb¬ban jött haza, mert a GPU-s tiszt - minden lágerben volt ilyen - észrevette azt, hogy édesanyám az Amerikai Egyesült Államok¬ban született. A tiszt valamit ta¬nulhatott, hogy az USA-ban szü¬letettek automati¬kusan megkapják az amerikai ál¬lampolgárságot, ha visszatérnek az Ame¬rikai Egyesült Álla¬mokba. A tiszt szerint nagyon fur¬csa dolog, hogy amerikai születésűt tar¬tanak fogva, s így édesanyám nyolc hónappal korábban jött haza, mint édes¬apám és én. 42 kg-os voltam, amikor másodszor „megszülettem”

Édesapám nagyon erős ember volt, bognármesterként kereste kenyerét, 100 kg súlyú le¬hetett. Ami¬kor Máramarosszigeten ke¬resztül hazake¬rül¬tünk, akkor ő 52 kg-os, én pedig 42 kg-os vol¬tam. A magyar határt 1947. július 14-én lépte át a szerelvényünk. Azóta is mindig hangoztatom, hogy akkor születtem má¬sod¬szor. A meg¬érkezéskor mindenkit le¬kopaszítottak Máramaros-szigeten, a vizsgá¬la¬t „Hände hoch”, van-e vércsoportjelzés, vagy nincs. Ha volt, ak¬kor „zurück”, vagyis vissza, és ezek az em¬berek majd 2, 3, 4, 5, sőt 6 év múlva térhettek csak haza Ma¬gyarországra. Teljes mértékben átérez¬tem mindazt, amit itt a ked¬ves baloldali szomszédom mondott, a ver¬se¬ket, a visszaemlékezé¬seket. Engedjék meg, hogy történészként egy kissé más aspektus¬ból is körbe¬járjam ezt a témát. Azért, mert en¬nek va¬lami¬lyen egyéb ös¬szefüggései is vannak, s ezek az utóbbi 10 esz¬tendő¬ben váltak vilá¬gossá. Ezt az időszakot, ami 1944/45 forduló¬ján kezdődött és 1955-ig tartott a hazai németség nehéz évti¬zedének is nevezhetjük, hiszen 1945 januárjában az elhurcolással kezdődött és 1955-ben a tiszalöki internáló tábor felszámolásával fejeződött be. A civil lakosság el- és meghurcolásának kezdete

Korábban sokan Jaltához kapcsolták a civil lakosság elhur¬colását. Csak utalnunk kell arra az egyszerű tényre, hogy a három nagy¬hatalom veze¬tő¬jének konferenciáját 1945. február 4.-11. között rendezték meg, és az elhurcolás már sokkal korábban elkezdődött. Te¬hát mi már régen kint dol¬goztunk abban az időben. Általában ja¬nuár végére érkeztek meg a transzportok, február első napjaiban már mindenki megkapta a munka¬beosztását. Ki bányába, ki épít¬ke¬zésre, ki gyárba, vagy más helyre került. Tehát a konferencia min¬ket már abszolút nem befolyá¬solt, s nem volt ha¬tással a civilek el¬hurcolá¬sára. Ez a kérdés már sokkal korában eldőlt, nevezetesen már 1943 no¬vember végén Tehe¬ránban, ami¬kor az úgynevezett három „nagy”, Roosewelt, és Sztálin először találko¬zott. A te¬he¬ráni konfe¬ren¬cián a két nyugati állam vezetője - Churchill és Roosewelt - hozzájáru¬lását adta ahhoz, hogy a Szovjet¬unióban a há¬borús pusztításokat, a háborús károkat okozókkal, hadifoglyok¬kal kell újjáépíteni. Már pedig amikor a front keresztül ment egy-egy magyaror¬szági térségen, akkor már nem nézték, hogy ez a férfi ka¬tona volt-e vagy sem, hogy az illető személy férfi volt-e vagy nő. Az volt a fontos az oroszok számára, hogy minél több élő munka¬erőt vigyenek ki a külön¬böző szovjet területekre, olyan he¬lyekre is, ahol a háborúnak egy félmorzsányi kára sem volt ta¬pasztalható, tehát a Kaukázuson, Kaszpi-tengeren túl is voltak kü¬lön¬böző munkatá¬borok.

Két szovjet titkos parancsot ismerünk. Az egyik a 0036-os számot viselte, ezt a 4. Uk¬rán Front pa¬rancsnoka adta ki 1944. no¬vember 13-án. Rövidített kijegyzése az alábbiak sze¬rint hangzik:

„Egész sor települé¬sen német s magyar nemzetiségű hadkötelesek élnek, aki¬ket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit le kell tartóztatni ‚s hadifogoly¬táborba kell irányí¬tani.” A második pont: „a né¬met s a magyar nem¬zeti¬ségű hadköteles személyeket, akik a Kár¬pátontúli Ukrajna fel¬szabadított területén élnek, külön csapatok¬ban, listák szerint, kon¬vojjal hadifogoly¬táborokba kell irá¬nyítani.”

Mint emlí¬tettem a parancs kelte: 1944. november 13-a volt. E pa¬rancs hatására rövid idő alatt nem csak Kárpátontúli Ukrajna, - én ezt a fogal¬mat soha nem használtam, ilyen területet nem ismerek - de is¬merem a Kárpáton inneni terüle¬tet, ezt pedig Kárpátaljának neve¬zik. Ehhez a te¬rülethez tartozott akkor Kassától keletre lévő térség, mely 1939 márciu¬sában került vissza Magyarország¬hoz, amikor a Tiso-féle Szlovákia meg¬alakult. Ezt megelőzően pedig Kassa, Ung¬vár, Munkács vonaltól északra fekvő terület 1939-ben került vissza. Erről a területről Kassától keletre - kezdődött meg a német és ma¬gyar - nem magyar és német - hangsúlyo¬zom német és magyar sze¬mélyek elszállítása. Mint arra már utaltam, a pa¬rancs¬ban is a né¬metek szerepeltek első helyen a felsorolásban, mert azt az oroszok is tudhatták, hogy az 1940-es népszámláláskor közel félmillió volt a németeknek a száma. Eb¬ből a számból több mint 300000 egyben német nemzetiségű¬nek is vallotta ma¬gát. Igaz, hogy 1938-ban ala¬kult meg a hazai németek¬nek a Volksbund elne¬vezésű szervezete, mely kez¬detben a német kultúra ápolásának, az anyanyelv meg¬őr¬zésé¬nek feladatát tűzte ki céljának, amely ké¬sőbb a náci Németor¬szág hű ki¬szolgálója lett. Ezt a németséget azono¬sították a náci ide¬ológiá¬val, s így kerül¬hetett a németség az első helyre a szovjet pa¬rancsokban. A második szovjet parancs a 0060-as titkos számot vi¬selte, melyet a 2. és 3. Ukrán Frontok pa¬rancs¬nokai adtak ki 1944. de¬cember 22-én. Malinovszkij csa¬patai Er¬délyt megkerülve délről törtek be a Kárpáto¬kon át, míg Tolbuchin csapatai pedig Jugoszlá¬vián keresztül kerültek Bácska és Bánát te¬rüle¬tére. Ez a 0060-as parancs már tágabban fogalmaz, és tá¬gabban hatá¬rozza meg az el¬hurcolandó személyek körét. Igyekszik va¬la¬milyen módon azt is meghatározni, hogy milyen módon kell az egész mozgósítást, el¬hur¬colást meg¬szervezni.

A parancs szerint a

„hadra kelt hadseregünk köz¬vetlen mögöttes területeken végzendő közmun¬kák meg¬szervezé¬sé¬ről és az erről szóló 0060-as számú pa¬rancs értelmében el¬rende¬lem az összes német származású munka¬képes személyek moz¬gósítá¬sát. Minden német származású munka¬képes személy moz¬gósí¬tandó és jelentkezni tartozik min¬den férfi 17 évtől 45, a nők 18 évtől 30 éves korig.”

A mozgósítandók gyülekező helyeit is meghatározták azzal a kikötéssel, hogy milyen holmi¬kat vigyenek magukkal. Neve¬zetesen elő¬ír¬ták, hogy vigyenek magukkal meleg felsőruhát, két pár hord¬ható állapotban lévő láb¬belit, 3 rend fehér¬neműt, ágyneműt és takarót, evő¬edényt és 15 napi élelmet. Az egész holmi összsú¬lya nem ha¬ladhatta meg fejen¬ként a 200 kg-ot. Előírta a pa¬rancs azt is, hogy a helyi polgári ha¬tó¬ságok voltak kötele¬sek biztosítani, hogy a mozgósí¬tandó szemé¬lyek pontosan, jelenjenek meg a gyülekező¬he¬lyen.

„Mind¬azok, akik kivonják ma¬gukat a mozgósítás alól, a háborús tör¬vények sze¬rint felelősségre vonhatók, hadbí¬róság fog fe¬lettük ítélkezni, ugyancsak szigorú megtor¬lásban részesülnek ezek családtagjai és bűn¬társaik.”

A parancs német és magyar nyelven je¬lent meg. Felte¬heti valaki azt a kérdést, hogy kimutat¬ható-e az ak¬kori megszállt területekről az el¬hurcolt németeknek a száma? Igen! Csak elég ké¬sőn férhettünk hozzá mi kutatók ezekhez, a doku¬men¬tumokhoz, mert a Debre¬cenben meg¬alakult Ideiglenes Nemzeti Kor¬mány¬nak volt egy Poli¬tikai Főosztálya, és ennek keretében pe¬dig mű¬kö¬dött egy hadifo¬goly-gondozó részlege. En¬nek a részlegnek 352 iratdo¬boz anyaga megma¬radt, mely az 1945-1947 kö¬zötti idő¬szakról ke¬letkezett irato¬kat őrzi. Tehát az 1947-es Párizsi Bé¬ke¬szer¬ződés alá¬írásáig vannak anyagok. Név¬sorok találhatók sok telepü¬lés¬ről, amelyeket a he¬lyi hatósá¬gok terjesztettek a kormányhoz, hogy a sze¬replők hazahozatalát ké¬rel¬mezik. Ezeket a névsorokat-ké¬rel¬meket a helyi elöljárósá¬gok, egyházi vezetők, politikai pártok ve¬zetői írták alá, fele¬lős¬séget vállaltak, hogy a benne szereplők sem a Volksbundnak, sem a nyilas pártnak, sem egyéb fasiszta pártnak tagjai nem voltak, sőt ezek a személyek magyarságukért üldözte¬tést szenvedtek. Az viszont igaz, hogy az elhurcoltak létszáma és a névsor¬ok¬ban szerep¬lők között óriási az elté¬rés. Az egyik nagyköz¬ségben (annyi volt a lélekszáma, mint akkor Rákoskeresztúr¬nak) 983 em¬bert hurcoltak el. A név¬sorban csak 333 ember neve szere¬pelt. Te¬hát ez azt jelenti, hogy a helyi vezető szervek csak az el¬hur¬coltak” harmadáért vállaltak felelőseget, a kétharmadáért nem. A 2/3-ad részét úgy ítélték meg, hogy an¬nak va¬lami¬lyen köze volt a Volksbundhoz. Ha egy 15 éves leány pl. 1943-ban tagja volt a le¬ánykoszorú¬nak, vagy elment énekelni, vagy tán¬colni - így tehát va¬lamilyen köze volt a Volksbundhoz - így nem vál¬laltak érte fele¬lős¬séget. Vagy pl. a fiút, azért nem vették be a felmentendők név¬so¬rába, mert amikor Né¬metország bom¬bázott vidékéről német gyer¬mekek kerül¬tek a községbe, akkor azokkal játszott, tehát se¬gítő tagja volt a Volksbundnak, ez pontosan 650 személyt érintett, aki¬ket ennek következ¬tében nem vettek fel a névsorokba. Egy má¬sik köz¬ségben 320 volt az el¬hurcoltak száma, de a névsoron, akik¬nek ké¬relmez¬ték hazahozatalukat csak 240-en szerepeltek, ez a lét¬szán 75 %-a volt. Vol¬tak olyan települé¬sek, ahol a 300 vagy 400 elhur¬colt¬ból csak 20 vagy 30 ember neve sze¬repelt a névsoron. Így át¬lagot nehéz meghatá¬rozni. Az bizonyos volt, hogy csak elvétve ke¬rültek haza egyes személyek az elhurcoltak közül, igen nagy ös¬szeköttetés¬sel rendelkezhettek azok, akik¬nek valamilyen rokonát hazahozatták a szovjet táborokból. Az elhurcoltak közül csak azok kerültek nyilvántartásba, akik élve léptek be a láger te¬rületére. Akik útközben elhaltak, azok¬ról semmilyen nyilvántartás nincsen, csak a visszaemlé¬kezések alapján lehet ezeket, a személyeket beazonosítani - az eltemetésük helye már bizonyta¬lan lehet, mert a szerelvény to¬vábbment Iaşi (Jászvásár, Chisinău, Ogyessza felé. Ha va¬laki meghalt, azt az első olyan állomás területe mellett földelték el, ahol a vonat megállt, a közel¬ben ástak egy sírt, s ott földelték el a szerencsétlenül életét vesztett embert. Tehát ezek az emberek nem ke¬rültek nyilvántartásba, csak azok szerepeltek a lágerek névsoraiban, akik betették a lábu¬kat a lágerbe. Ezekről az emberekről vannak nyilvántartá¬sok, ezek pedig úgy készül¬tek, hogy min¬denki saját maga mondta be az adatait, mi¬kor, hol született, hány osztályt végzett, stb. Bi¬zo¬nyára a sors¬tár¬saim közül többen visszaemlékeznek arra, hogy közel 2 oldalas volt ez az adat¬lap. Vissza¬térve az előbbi kérdésre, hogy hányan is lehet¬tünk szovjet táborokban, akiket civil¬ként hurcoltak el? Az említett magyar névsorok alapján közel 44000 főre tehető azok¬nak a száma, akikért a helyi szervek fele¬lősséget vállaltak. Átlago¬san ez az elhur¬coltak 66 %-a lehe¬tett, míg 1/3-ad részük - kb. 22000 fő - nem szerepelt a névsorban. Így fel¬tételez¬hető, hogy közel 66000 volt a német nevük és szár¬mazá¬suk miatt el¬hurcol¬tak száma. Ami¬kor már nem volt német, ak¬kor válogatás nélkül szedték össze a magyarokat, ruszinokat, minden¬kit. Amikor Malinovszkij marsall Budának az elfoglalása után nem tudta biz¬to¬sítani azt a 200000 ha¬difoglyot, amit Sztálinnak ígért ígért, ekkor a ci¬vileket szedték össze vá¬logatás nélkül. Volt, aki a bolt előtti sorban állt, onnan vitték el. Pár percre ment bevásárolni, s 3-4 év múlva jött csak vissza, volt olyan, akit a felesége munkába engedett, de ő másnap a bolt előtt állt, mert vásárolni akart, még szerencséje volt, hogy épségben 4-5 év múlva hazajött. Tehát vá¬lo¬ga¬tás nélkül szed¬ték össze az embereket, hiszen a Joszif Visszarionovics Sztálinnak tett tett ígéretet nem lehetett meg¬szegni, így a né¬meteken kívül magyarok is erre a sorsra jutottak. Találkoztam egy olyan do¬ku¬men¬tummal, hogy a Kisgazda Párt nagy nehezen tudta csak ki¬menteni a gödöllői tá¬borból az Akadémia jelenlegi elnökét 1945-ben. Ez az anyag is az akkori külügy-miniszteri anyagok¬ban volt található. Élet a lágerben

Mi történt az elhurcoltakkal a táborban a megérkezés után? Mindenkit beosztottak valamilyen munkára. Azok kerültek szerencsésebb helyzetbe, akik kony¬hai munká¬sok lettek, hiszen va¬lamivel több élelem¬hez jutottak. Azok viszont, akik építke¬zések¬hez, bányákba, vagy más helyekre kerültek, azoknak káposztale¬ves, uborkaleves jutott csupán az előirt kenyéren kívül. Az ilyen munká¬soknak igen nehéz volt az életük, mert csak úgy, juthattak külön adaghoz, ha az előirt normán felüli munka¬teljesítményük volt. Így egy-egy me¬rőkanálnyi kásához juthattak. Leg¬alább 10 %-os külön teljesítményt írtak elő a külön jutta¬tás¬hoz. Az emberek jelentős része olyan betegséget szerzett magá¬nak a táplál¬kozás miatt, melyet haza¬kerülve 5-7-8-10 évig sem tudtak kiheverni. Fia¬tal lányok, fiatal asszonyok biológiailag olyan károso¬dáson mentek ke¬resztül, hogy családalapításra hosszú időn keresztül még gon¬dolni sem mertek. Ezek a nők ólombányá¬ban, vasbányában éppen annyit dolgoztak, mint a fér¬fiak, tolták az 1 tonnás csilléket, éppen úgy dolgoztak hidegben az építkezéseken, vagy más helyeken. Hi¬degben 8-10 nő rakott ki vago¬nokat - gyorsan kellett ezt csinálni, mert szükség volt az üres vago¬nokra - és átfagyva alig tudtak később felmelegedni.

Gyors deportálás – lassú hazatérés

A hazaérkezés az nem ment ilyen gyorsan. Akik megbete¬gedtek, azok számára 1945-ben egy betegtransz¬port biztosította a hazatérést. Az első évben 3-4 ilyen transzport volt, ide a ci¬vileken kívül a hadifoglyokat is betet¬ték. Ez a betegszállítás 1946-ban is foly¬tatódott. Sok ember a saját halá¬lának volt az okozója. Bízott a be¬tegtranszport indításban és megkezdte sózni a le¬vesét. En¬nek az lett a következménye, hogy megin¬dult lassan a láb dagadása, de sokan nem érték meg a transzport indulását, mert az késve indult, s erre az időre a víz elérte a szívet, mely egyúttal a halált is jelen¬tette. Így sokan saját butaságuknak estek áldozatul. Szülőfalum¬ból sok azok¬nak a száma, akik így pusztultak el, voltak nagyon sokan olya¬nok, akik ezt a veszélyt nem vállalták, s nekik volt iga¬zuk, mert 1947-ben megindult a civilek lassú hazaszállítása. Ez a ha¬za¬szállítás egy magyar¬országi politikai eseményhez kapcsoló¬dott. Már a lágerek¬ben, de az úton, majd Máramarosszigeten és Debre¬cenben is olyan jelszavakat hangoz¬tat¬tak az agitátorok, hogy „Rákosi atyátok haza¬hozott” szavazza¬tok az MKP-ra! Ez a vá¬lasztás 1947. augusztus 31-én volt, azért hozták haza az embere¬ket, hogy ezzel növeljék az MKP-ra leadott szavazatok szá¬mát. A hazakerülők kékcédulát kap¬tak, hiszen a választási névjegy¬zékek erre az időre már el¬készültek. Igaz, hogy a hazatérő civileken és hadifoglyokon kí¬vül ilyen kékcé¬dulával rendel¬kez¬tek a kommu¬nis¬ták, de a szociáldemokraták is. Debrecenben volt az a híres pavilonlaktanya, ami közel volt a MÁV pá¬lyaudvarhoz, iga¬zolást kaptunk és 5 Ft-os gyorssegélyt. Ez annyira volt elegendő, hogy a szomszédos falu vas¬útállo¬másán várva az átszállásra vehettünk egy-egy doboz cigarettát és 3 centes kupica pálin¬kát. A külön¬böző vallásfelekezetek lelkészi naplóiban ezek a hazaérkezések nagyon hűen lettek do¬kumentálva, így az Evangélikus Egyházban is. Azért hang¬súlyozom, hogy evangélikus, mert csak három református német telepü¬lés van a trianoni Ma¬gyar¬országon, ahol német református vallásúak le¬hetnek. A né¬metek ki¬sebb része az evangélikus, többsége pedig római katoli¬kus. Utóbbi¬akról a feljegyzések a katolikus plébániák história domusaiban találhatók meg. Hányan nem térhettek haza?

Az emberek negyede, harmada, az embertelen lágeri körül¬mények kö¬vetkeztében ott vesztette életét. Ez akkor annyit jelen¬tett, hogy a 66000 németként elhurcolt közül kb. 40000-44000 lehe¬tett a hazatérők száma, míg a többiek a táborok környékén jeltelen sírokban nyugszanak. Ahol a kisebb településeken gö¬rög¬keleti uk¬ránok éltek, ott az ilyen temetőkben lettek a lágeri ha¬lot¬tak elhan¬tolva. Ahol a táborban volt valamilyen lelkész, vagy pap, ott egy¬házi szertartás mellett lettek a halottak eltemetve. A mi lá¬gerünkben volt egy katolikus pap, lengyel, szudéta¬német, vagy felső-sziléziai lehetett. Tábori lelkész volt és így került fogságba, majd a mi láge¬rünkbe. Az oroszok a papot nem bántották, de úgy kellett dolgoznia, csilléznie, mint ahogyan mi tettük. Három mű¬szakban dolgoz¬tunk, a pap is hasonlóan, éppen úgy nor¬mája volt az 50 csille ki¬nyomása a társával, mint a többieknek. Nem gátolták abban, hogy ha¬láleset bekövetkezte¬kor temetési szertartást végez¬zen. 1945-1946-ban az oroszok élete is na¬gyon szomorú volt, hi¬szen alig volt élelmük, amerikai segélyeket kap¬tak. A háborút kö¬vetően a harci területeken alig volt termelés, tehát min¬den élelmet külföldről kel¬lett behozni, jegyre ad¬tak mindent. Az oro¬szok kö¬rülményei sem voltak jobbak, mint akik a lágerben voltak. Akinek volt egy kis há¬zi¬kója, kertje, az tudott burgonyát ezt-azt termelni. Ezeknek jobb volt az életük, mint azoknak, akik barakkokban voltak elhelyezve. Ők éppen úgy szenvedtek, mint a lágerben la¬kók. A változás 1947-ben következett be, jobb volt a termés, és ez éreztette hatását a lá¬geri ellátás¬ban is. Valamilyen módon 1948-tól szabadabbá vált az élet, azon¬ban a szabadságot egy kis en¬ged¬ménnyel nem lehetett megváltani, hi¬szen mindenkinek honvágya volt, szeretett volna sze¬retteihez hazakerülni. Mi fiatalabbak sze¬rettünk volna továbbta¬nulni, folytatni, ahol abba¬hagy¬tuk tanulmá¬nyainkat, amit középiskolásként abbahagytunk, de ez még vára¬tott magára, hi¬szen 1947-1948-ban indultak meg a transzportok, sokan pedig csak 1949-ben jöhettek haza.

A kitelepítés - a „tiszta” csehszlovák nemzetállam álma – tragédia a magyarországi németségnek, felvidéki magyaroknak, bukovinai székelyeknek….

Na¬gyon sok visszatérő nem talált senkit Ma¬gyarországon, mert időközben 1946-tól egy másik ese¬mény történt itt¬hon. Ez pedig nem volt más, mint a magyar nyelv¬ben szemérme¬sen elne¬vezett „kitelepítés”, lényegében né¬met származású magyar állampolgárokat kényszerít¬tetek szülőföld¬jük elhagyására. Ez a probléma 1943-ban már szen¬tesítést nyert. Elő¬ször Eduard Beneš, Tomáš Garrigue Masaryk, a Londonban szé¬kelő emig¬ráns csehszlo¬vák kormány állandóan kilincselt Churchillnél, aki bó¬lintott, hogy a szovjet partnernél közbenjár, va¬gyis Sztálinnál meg¬említi a cseh¬szlovák kérést. Az emigráns cseh¬szlovák kormány azt hangoztatta, hogy a németek és a magyarok voltak a hibá¬sak-bűnösök abban, hogy a Csehszlovák Köztársaság a háború alatt fel¬bomlott. Egy nemzeti államot akartak-óhajtottak létrehozni a há¬ború után, de magyarok és németek nélkül. Más dolog az, hogy van-e egyálta¬lán egységes „csehszlovák nemzet”, hiszen má¬sok a csehek, a morvák, szlovákok és ruszinok. Mindegyikük más-más náció, de ők egy ilyen „tisztán nemzeti államot akartak létre¬hozni”. Az an¬golok, pedig már 1943-ban bele¬egyezésü¬ket adták az ilyen terv¬hez. Később a szovjet külügyminisz¬ter - Molotov - is bó¬lintott, va¬gyis a magyar nyelvben kitelepí¬tésnek neve¬zett ügy már 1943-ban elkez¬dődött méghozzá úgy, hogy a későb¬biekben a cse¬hek meg¬szabadul¬tak a szudétanémetektől, ez vonat¬kozott a ma¬gya¬rokra is. Azon¬ban a magyaroktól csak úgy lehetett megszaba¬dulni, hogy azoknak helyet kellett biztosí¬tani. Erre csak egyetlen mód kínálko¬zott, mint meg¬szabadulni a németektől, s helyükre te¬lepí¬teni a fel¬vidéki ma¬gyar¬ságot. Ez a kitelepítés nagyon hosszú ideig a politikai csatározások cél¬pontja volt. A parasztpárti Ko¬vács Imre 1945. április 10-én meg¬húzta a lélekharangot a hazai svábság feje fölött. Ahogyan egy ba¬tyuval jöttek őseik - a német telepesek - ugyanígy hagyják el a svá¬bok Ma¬gyaror¬szág területét. Sokan el¬határolódtak ettől a jelszótól - korábban és ma is szo¬kás, egyes fe¬jesek-vezetők kijelentéseitől el¬határolódni - de lé¬nyegé¬ben azono¬sultak a kite¬lepí¬tés gondolatával. Mint ahogyan azonosul¬tak a né¬met civilek orosz munkatáborokba való elhur¬colásával is. Er¬dei Ferenc, a Dálnoki-kormány, a debre¬ceni kormány belügy¬minisz¬tere, 1945. januári 4-i keltezéssel, egy bizalmas utasítást kül¬dött ki a közigaz¬gatásnak, hogy milyen módon segítsék elő a szovjet ka¬tonai hatóságokat ebben a mun¬kában, mi¬lyen módon ké¬szül¬hetnek el a névsorok. Az egyik ilyen református svá¬bokkal telí¬tett városkában, nem ép¬pen hízelgő han¬gon említik a vá¬rosbeli hí¬res írójukat, akit Veres Péter¬nek nevez¬nek. Veres Péter ak¬kor elég közel volt Debrecenhez, de a füle botját sem mozdította meg az elhur¬colt balmazújvá¬rosi német hangzású névvel rendelkező re¬formátus em¬berek érdekében. Éppen így van az is, hogy a paraszt¬párti Erdei Ferenc is egyetértett valamilyen módon az 1945. április 10-én el¬hangzott Kovács Imre féle jelszavakkal. Per¬sze az nem az emlí¬tett úri¬embereken múlott, hogy a tervük nem valósult meg teljes egé¬szé¬ben. A hazai németség elleni retorziók nem fejeződtek be a szov¬jet lágerekből való elhurco¬lással, majd az ún. „kitelepítésükkel”. Már 1945-ben megkez¬dődött a földjük, vagyonuk elvé¬tele-el¬kob¬zása, összetelepítésük, mert Németországba való kitelepítésükhöz a győztes nyugati hatal¬mak hozzá¬járulására is szükség volt. De ez még váratott magára. Szólnunk kell azonban egy szerencsétlen ma¬gyar népcsoportról, akik 1940-ben Bukovinából indultak el Ma¬gyaror¬szágra, hogy magyar földön élhessenek, így kerültek ezek az emberek 1941-ben a vis¬szafoglalt Délvi¬dék térsé¬gébe. De itt csak rövid ideig maradhattak, mert a háborús események miatt 1944 ok¬tóberében menekülni kényszerültek a Tito-féle partizánok elől, ha életben akar¬tak maradni. Megindult ez a nagy vándorlás, és ezek a bukovinai székelyek félév - 9 hónapos vándorlás után vala¬hol Keszt¬hely, Nagykanizsa, Zalaegerszeg térségéig jutottak el. Ezen idő alatt nem volt fe¬dél a fejük felett, istállókban, színekben aludtak 6-9 hónapon keresztül. Szo¬bába be sem tehet¬ték a lábukat! Ezeket az embereket le kellett te¬lepíteni! Ez így igaz, de a módja, ahogyan ezt a parasztpárthoz tartozó Bodor György és társai a Tolna megyei völgységi járásban tették, az minden volt, csak nem emberség! Összedobolták az embereket, majd a piactéren rendőri erők¬kel kör¬befogták és karhatalommal így vitték el őket a Lengyel községben lévő Apponyi-kas¬télyba, ahol internálótábort hoztak létre. Itt 1945 április végétől június vé¬géig kb. 20000 né¬metet internáltak (felnőttek, gyermekek, pólyások stb.), helyükre pedig be¬telepítették a bu¬kovi¬nai székelyeket. A közfelháborodás miatt az akciót befe¬jezték, az embere¬ket szétszórták Tolna megye különböző helyeire. A volt internáltak 1945 őszén visszaszivá¬rog¬tak volt házukhoz, ko¬pogtattak az új tulajdo¬nosnál. Bebocsátást kértek: A telepítés azon¬ban még évekig váratott ma¬gára, egy kény¬szerű együttélés jött létre. Az új tulajdonos a nagy sváb parasztház első ré¬szében lakott, míg a volt tulajdonos pedig a ház vé¬gén, az ún. „packhaus”-ban talált he¬lyet magának és családjának. Egy-két szentképen és megsárgult da¬masztterítőn kívül semmije sem ma¬radt, mert hiszen minden az új tulajdonos birtokába került. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság többszöri felhívására az 1945. novem¬ber 15-én meg¬alakult Tildy-kormány 1945. december 22-re elkészítette azt a kitelepítési rendeletet, amelyet a bel¬ügymi¬niszter neve fémjelzett. Nagy Imre volt a belügyminiszter, aki a rendelet végrehajtásáról intézkedett. Így kezdődött meg az úgyne¬vezett kitelepítés. Igaz, hogy kezdetben félmillió németet akartak kitele¬píteni, majd lealkudták 300000-re, s a vé¬gén 200000 ember¬ről volt szó. Nem is lett 200000 magyarországi német kitelepítve, bár változó nagyságú adatok terjedtek el a köztudatban. Az első kitele¬pítési szerelvény 1946. január 10-én hagyta el az országot Ág¬falva községnél, míg a többiek január 19-e után gördültek ki az állomásról. Bácsbokodról in¬dult el az első, majd Budaörsről kö¬vették egymást a többi szerelvények. Az első szakasz l946. jú¬nius végén meg¬akadt, erre az időre kb. 110000 - 115000 német hagyta el az országot. Az amerikaiak csak úgy voltak hajlandók újabb sze¬relvényeket fogadni, ha a kitelepítendőket meg¬felelő va¬lutával lát¬ják el, illetve nagyobb súlyú csomagot vihessenek ma¬gukkal. Ezek a tárgya¬lások elhúzódtak, szep¬temberben köti meg az amerikai és a magyar fél a megállapodást, így újabb tömegek indulhatnak el Né¬metország amerikaiak által megszállt övezetébe. December végére ismét megszűnt a szerelvények fogadása a nyu¬gati zónában, s ezzel lényegében az első szakasz lezárul. Adatok sze¬rint 1946. januártól december végéig 135655 magyarországi né¬met lett kite¬lepítve az amerikai zónába. A kitelepítés következő szakasza már szoros ös¬szefüggés¬ben van a felvidéki magyarság szülőföldjéről való elüldö¬zé¬sével. Kezdetben kölcsönös egyez¬mény alapján a szlovákok itt agitációt folytathattak, önkéntesen jelent¬kezhettek a szlovákok az áttelepülésre. Ennek fejében a csehek, illetve a szlovák szervek annyi magyart jelöltek ki, ahány önkéntes szlovák települt át. Meg¬közelítőleg 78000 felvidéki magyart űztek el szülő¬földjéről, majd különböző jogcímeken még néhány ez¬ret. Az utolsó csoport 1949. januárban ke¬rült Magyarországra, akik az akkori Zemplén megyei községekbe kerültek. Ez a má¬sodik te¬lepítési hullám szoros össze¬függésben van a németek újabb kitele¬pítésével 1947-1948-ban. A kitelepített németek száma 50000-54000 között van. Azért nin¬csenek pontos adatok, mert nagyon sokan visszaszöktek Németor¬szág keleti szovjet zónájából. Így tehát lényegében 1946-1948 között két szakaszban űz¬ték el a hazai németséget szü¬lőföldjé¬ről. Számuk megközelíti a 190000 főt. Ilyen módon majd 100000 felvidéki magyart űztek el szülő¬földjéről a cseh-szlovák hatóságok. Mint ahogyan a néme¬tek¬nek volt egy inter¬náló tábora Lengyelben, éppúgy a felvidéki ma¬gyar¬ságnak is volt egy internáló tábora Pozsonyligetfaluban. Ez jelenleg Pozsony egyik kerülete. S tábor a ma¬gyar-szlovák-oszt¬rák határ által be¬zárt csücsökben volt. Az itt internáltak száma 5000-6000 fő. Ezeket lökték át elsőként a ma¬gyar határon a csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény végrehajtása kö¬vet¬keztében. Kistarcsa, Gyorskocsi utca, Tiszalök

Említést tettem korábban, hogy a szovjet lágerekből meg¬ér¬ke¬zők Máramarosszigeten úgynevezett „szűrővizsgálaton” estek ke¬resztül. Ez abból állt, hogy az orvosi vizsgálaton min¬denki kö¬teles volt két kezét ma¬gasba tartani, azt vizsgálták, hogy a bal hóna alatt van-e vala¬milyen vércsoportjelzés vagy sem. Ha valaki SS katona volt, s kikaparta a jelzést, a hegesedés áruló jel volt, s az illető vis¬szakerült valamely szovjet hadi¬fo¬goly lágerbe néhány évre. Ezek az emberek, majd csak 1950. novem¬ber, 1951. janu¬ár¬já¬ban kerültek vissza Magyarországra. Ők Kistarcsa, Gyorskocsi utca meg egyéb üdülőhelyeket „látogatták” meg, majd 1951. feb¬ruár 22-ével Tiszalökre internálták őket. Számuk 2500-2800 fő le¬he¬tett, s mara¬dandó emlékművet építettek, a vízlépcsőt az erőmű¬vel. Az inter¬náltak közül sokan más helyekre is átkerültek rö¬vi¬debb időre - ne¬ve¬zetesen Recsk, Kazincbarcika. Amikor a munkát befejezték, ak¬kor Tiszalökre kerültek vissza. Ezek az emberek a Nagy Imre kor¬mány alatt 1953. július 5-én kap¬tak ígéretet, hogy szabadon fogják őket en¬gedni. Mivel nagyon sok internáltnak a családtagja 1946-tól nyugaton, Németor¬szág amerikai zónájában volt, illetve később so¬kan a keleti-szovjet zó¬nába lettek kitele¬pítve, több transzportban ke¬rült sor lassú ha¬zaengedé¬sükre. Egy transz¬port ment a szovjet zó¬nába, majd 1953. októ¬ber és de¬cember vége között 6 transzport vitte a szabadulókat a nyugati zónába. Azok az internáltak, akiknek ro¬konai Magyarországon voltak, azokat kette¬sével-hármasával en¬gedték szabadon, hogy ne legyen va¬lamilyen tumultus az állomáso¬kon, Szolnokon, Budapest-keleti vagy Budapest-nyugati pályaudva¬ron. Hortobágy

Beszélnünk kell még egy jelentős dologról, amit Hortobágy¬nak” szoktunk nevezni. Válo¬gatás nélkül internálni kezdték az em¬be¬reket a déli és nyu¬gati határ mentén fekvő községekben, az ál¬lam¬határ védelme érdekében. Ez az internálási hullám 1950-ben kez¬dődött meg, s folyta¬tódott 1951-1952-ben. Ezek a táborok szintén 1953. júliusával a Nagy Imre kormány megala¬kulását kö¬vetően számolódtak fel. Szintén csak két-három család mehetett el naponta egy-egy tábor¬ból. Sokan nem mehettek vissza volt lak¬helyükre, mert nyugaton a községek a határsávba kerültek. Csak 1956-ot követően nyílt mód a szülőfaluba való visszatérésre. Közben 1953-1956 között sokan máshol telepedtek le, a leány férjhez ment, a fiúk megnősültek, csalá¬dot alapítottak, összeku¬porgattak annyit, hogy tel¬ket vegyenek, s majd összefogással el¬ké¬szült a családi ház. Ezek az emberek már nem költöztek vissza régi szülőfalujukba. Ezért van az, hogy német hangzású névvel rendel¬kezők szétszórva az egész or¬szág¬ban találhatók. Egy ideológiai kérdés

Az 1944/45-ös szovjet elhurcolással kapcsolatosan szüksé¬ges megemlí¬teni egy ideológiai kér¬dést. Az egyik GPU-s tiszt azt je¬len¬tette ki a néme¬tek összeszedésével kapcsolatosan, hogy „ha csak egy csepp német vér van az ereiben, akkor német”. Ez a kije¬lentés a leghírhedtebb nürn¬bergi zsidótörvényeknél is sokkal sú¬lyosabb volt, mert míg a zsidótörvények alól bizonyos felmentési lehetősé¬gek voltak, ebben az esetben semmi. Ha valakinek az ük¬apja elment a Dunántúlra, a Me¬zőföldre dolgozni, megnősült, ma¬gyar lány lett a felesége, majd ez folytatódott a fiú dédunokájáig, akkor a német családi név tisztán öröklődött, de esetleg visszake¬rülve az ükapa születési helyére egyetlen német szót sem fog tudni. De mert egy csöpp német vér folyt az ereikben németként szovjet munka¬láge¬rekbe kerültek. Ez a 0060-as titkos szovjet parancs, még a leg¬hír¬hed¬tebb zsidótörvényeken is túltett, melynek kritéri¬uma bármilyen né¬met származás volt csupán. A szovjet lágerek felszabadulása

A szovjet lágerek lényegében 1955-ben szabadulnak fel, s ekkor kerül mindenki haza, erre az időre jönnek haza azok az em¬be¬rek, sorstársaim is, akiket időközben egy fél kiló krumpli ello¬pása miatt ítéltek el. A Szovjetunió népei ellen elkövetett bűncselekményekre hi¬vatkozással nagyon sok em¬bert itt¬hon tartóztattak le a szovjet GPU-s szervek és Bécsújhely városban (Ausztria) felállított bíró¬ság ítélt el 5, 10, 15, 20 vagy 25 éves kényszermunkára. Az ítélet ki¬hirde¬tése után egy¬mástól meg¬tudakolták az ítélet indokolását. Ezek az emberek szintén 1953-1955 kö¬zött tér¬hettek csak vissza Ma¬gyaror¬szágra. Egy 264 fős csoport 1955. november végén fu¬tott be egy szerelvénnyel, akiket Gyöngyösön igazoltattak le, s majd 1956. áp¬rilisban engedtek szabadon.

Az embertelent nem lehet emberségesen végrehajtani…

Egy professzorom mondásával szoktam mindig befejezni azo¬kat a tájé¬koztatóimat, me¬lyek az 1945-1955 közötti időszak esemé¬nyeivel foglal¬koznak. Minden helyre elmegyek, ahová meg¬hívást kapok, így van ez most is, hogy azokat a belső mozgatókat is meg¬ismertes¬sem sorstársa¬immal, gyermekeikkel, hogy szüleik milyen megpróbáltatásokon mentek keresz¬tül. Professzo¬rom mon¬dása így hangzik:

„Napjainkban nagyon sokszor - 1989 előtti idő¬szak - tör¬tént utalás arra, hogy humánusan is hajtottak végre bizo¬nyos dolgo¬kat, így a kitelepítést is. Hát abban van igaz¬ság, hogy sok múlott azon, kit mikor, honnan, hogyan és kik - ez a lényeg - tele¬pítet¬tek ki. Kik voltak, akik a kitelepítést végrehajtották! Kik azok, akik a sváb va¬gyont ös¬szehará¬csolták? Festményt, bútort, egyebet 1946-1948 kö¬zött. Egy dolgot azonban tudomásul kell venni min¬denkinek, hogy az embertelent nem lehet emberségesen végrehaj¬tani"

Már pedig 1945-1955 között embertelenül bántak a némete¬ken kívül mások¬kal is, s ezt nem lehetett em¬berségesen megtenni. Köszönöm a fi¬gyelmüket.